A magyar irodalom története / Sztárai Mihály

Szkhárosinál sokoldalúbb irodalmi munkásságot fejtett ki a hosszú ideig török hódoltsági területen működött Sztárai Mihály. Alighanem a Somogy megyei Sztárán született. Ferencrendi szerzetes volt, s állítólag Padovában tanult. Sárospatakon Pálóczy Antal udvari papjaként működött, ennek halála után pedig az új várúr, Perényi Péter szolgálatába állt, és rendfőnökével, Kopácsi Istvánnal együtt lutheránussá lett. Ők szervezték meg a később nagyhírűvé vált sárospataki iskolát. 1544-ben a Baranya megyei Laskón tűnt fel, – hogy mi kényszerítette az akkor már török uralom alatt álló területre, máig sincs kiderítve. 1553-ban Tolnára ment papnak, majd 1558-ban ismét Laskóra tért vissza. Később Gyulán, Sárospatakon, majd Pápán volt lelkész, 1574-ben pedig a soproni prédikátorságra pályázott sikertelenül. 1578-ban Bornemisza Péter postilláinak negyedik részében még mint élőről jegyzi meg róla: "noha értelmes és tudós ember, és sokat épített Magyarországban, de őtet is megbírja néha az harag, néha az bor is." Életének nagy részét térítő, egyházszervező munkában töltötte, s abból két hosszú évtizedet meg éppen ellenséges török uralom alatt. Többször forgott halálos veszedelemben, mert hol a felingerelt katolikus hívek akarták agyonverni, hol a törökök akarták lefejezni. Dél-Baranyában, Valpó és Vukovár környékén több mint száz egyházat szervezett. Munkája sikerét jelentős mértékben irodalmi eszközökkel is biztosítani kívánta. Sokat és sokfélét írt, éspedig (talán egy-két kivételtől eltekintve) csupa olyan műfajban, amely mindenekelőtt hallgatósággal számolt, s főképpen élőszó közvetítésével volt terjeszthető (gyülekezeti ének, zsoltár, vallásos história, dráma, prédikáció).

Önmaga és hívei vigasztalására, az üldöztetések, megpróbáltatások könnyebb viselésére és a hitben való megerősödésre szerzett énekei között van három karácsony ünnepére írt megemlékezés, egy prédikáció előtt mondandó hálaadás és könyörgés s egy a penitenciáról és hitről szóló, a bűnből való megtérés szükségét hirdető elmélkedése. Emezeknél jóval jelentősebbek zsoltár-parafrázisai, nemcsak azért, mert elődei egy-egy zsoltárnál többet nem fordítottak, ő viszont tizenhatot dolgozott át belőlük, hanem mert a gyülekezeti zsoltáréneklés kultuszának egyik megteremtője volt. Fordításai természetesen nem az eredetinek modern értelemben hű tolmácsolásai: Sztárai is, mint többi kortársa, a zsoltárokat keresztény szellemben magyarította és aktualizálta, az olyan részleteket pedig, amelyek nem illettek bele gondolatmenetébe, egyszerűen elhagyta. Az átültetések rendszerint terjengősek, az egyrímű szakaszok szinte csábítanak a hosszadalmas körülírásokra; igaz, néha színesebb, díszesebb, gondolatvariációra is. Ilyenkor még a személyes líraiság is meg-megcsillan bennük. Az eredeti zsoltárokban gyakori a panasz a gonosz ellenségre, a hitetlen pogányra, s így ezekben különösen a török uralom alatt sínylődők találhatták meg saját érzelmeik kifejezését. Sztárai legszebb parafrázisait a 24., 26., 74. és 94. zsoltár nyomán írta. A "főnép" gonoszságát ugyanolyan határozottsággal, ha nem is ugyanazzal a lobogó indulattal ítélte el, mint Szkhárosi, sajátjának érezve az elnyomott osztályok ügyét.

E gyülekezeti énekeinek egyikét sem keltezte, de a hagyomány szerint 1544 óta a laskói templomdombon esténkint hegedűje kíséretében szép hangos szóval énekelte zsoltárait. Nyomtatásban 1574-től (Huszár Gál énekeskönyve) {349.} jelentek meg; legtöbb Bornemisza 1582. évi énekeskönyvében, de némelyek csak 17. századi kiadványokban.

Hat vallásos históriáját a záróversszakok tanúsága szerint az 1546–1560 közötti években szerezte. Négynek témáját a bibliából vette, a másik kettő egyháztörténeti tárgyú. A históriákat Sztárai is valamely időszerű esemény, helyzet, állapot magyarázatára vagy abban tanúsítandó magatartásra példaként állította a hívek elé. Eleazár históriája 1544-ben, török környezetben született, ahol nyilván nem volt ritka eset, hogy egyesek anyagi, hatalmi vagy egyéb okok miatt mohamedán hitre tértek. Eleazár és hét fiának példája tanulság lehetett minden török szolgaságban élő magyarnak az igaz hit mellett való megmaradásra. E témát a század folyamán még ketten: Bornemisza Miklós és Zombori Antal is énekébe foglalta. História Esaiás harmadik könyvéből (1549) című énekében a Dárius perzsa császár előtt vetélkedő három ifjú beszéde mindenkit meggyőzhet arról, hogy a világon mindennél, még a bornál, császárnál, asszonyállatnál is erősebb az isteni igazság, amelyet nekünk is követnünk kell, ha el akarjuk nyerni az örök életet. A Szent Illyésnek és Ákháb királynak idejében lött dolgokról, melyek ez mostani időbeli dolgokhoz igen hasonlatosak (1549) című éneknek már a címéből is kitetszik, hogy a történetet jelképes vonatkozásai miatt énekelte meg, mert amint írja: "Sok Ákháb királyok mostan támadtanak ... Egyik Ákháb király az Bécsben lakozik (Ferdinánd) ... Másik Ákháb király barátból lött király (Fráter György)", de ezek a hitetlenek nagy szégyent vallanak majd, "mert nagy sok Illyések mostan támadának" a hamis papok ellen. A legsikerültebb Az Holofernes és Judit asszony históriája (1552) című regényes történet, melynek leírásai helyenkint színezettebbek a bibliai szövegnél. A történet tanulságában – hogy az úristen legyen minden bizodalmunk, mert ő "az mi nagy bajvívónk,hatalmas ótalmazónk" – Sztárai, aki hódoltsági területen élt, nyíltabban alig fogalmazhatta meg énekének törökellenes élét. A szereztetés évéből (1552), valamint Sztárainak abból a záró megjegyzéséből, hogy versét "az nagy úristennek csodatételivel való emléközetben" írta, nem lehet-e vajon arra következtetni, hogy énekével a maroknyi egri védők csodával határos győzelmét üdvözölte?

Egyháztörténeti tárgyú históriái valójában történeti keretű hitviták. Az elsőt 1557-ben foglalta énekbe Szent Athanasius püspök históriája címen. Leírja a püspök küzdelmeit az ariánusokkal, száműzetését, majd visszatérését Alexandriába. A versfők latin szövegének tanúsága szerint énekét a tolnai polgároknak írta, hogy megismerhessék belőle: az ő sorsa is ugyanaz, mint Athanasiusé volt. A Sztárai és Athanasius életének egyes részei közötti párhuzam azonban máig sincs világosan földerítve. Másik egyházi vonatkozású történetét, a História Cranmerus Tamás érseknek igaz hitben való állhatatosságáról című énekét 1560-ban szerezte. Ebben egészen közeli eseményt énekelt meg, az 1556-ban máglyán kivégzett Thomas Cranmer angol érsek életét.

A zeneileg képzett Sztárai tizenkétféle strófaképletet használt énekeiben. Leggyakrabban a négyrímű 4 + 7 tagolású 11-essel élt (8 esetben), emellett kedvelte még az 5 + 5 + 6 tagolású 16-ost és a felező tizenkettes sorfajt. Karácsonyi énekei közül a legjobban sikerültet rövid 7 szótagos sorokban írta. A csupa rövid sorból álló szerkezet ebben az időben még ritkaság számba ment. Epikus énekei közül a két leghosszabban felező tizenketteseket használt. {350.} Akárcsak Szkhárosi, ő is tudatos verselő, ütemhatárokra, szótagszámra gondosan ügyelt.

Új műfaji kezdeményezésről, a hitújítást propagáló drámáiról a következő fejezetben lesz szó. Egyéb prózai munkáinak javarésze, úgy látszik, kéziratban maradt és elkallódott. Szenci Molnár Albert még tudott róla, hogy prédikációit is összegyűjtötte, és írt az általa szervezett egyházak számára rendtartást a szentségek kiszolgáltatásáról. Felekezeti szempontból megmaradt Luther álláspontján, s emiatt 1563-ban a szakramentáriusok vezérével, Meliusszal vitába is keveredett, de ma már ezt a vitairatát is csak hírből ismerjük.