A 22-es csapdája · Joseph Heller · Könyv

Tisztában vagyok vele, mekkora és mennyire klasszikusnak számító, kultikus darab ez, s mint ilyen, abba a kategóriába tartozik, hogy igazából már mindent elmondtak róla, a sokszázadik szöveges értékelő pedig nem igazán tudja, hogy mit is tehetne hozzá érdemben az előtte leírtakhoz, szorítkozzunk hát a lényegre: nagyon humoros, nagyon abszurd, végtelenül groteszk, mégis valósághű, de akkor is nagyon, nagyooon sok… Mintha A tizedes meg a többiek (egyik kedvenc filmem egyébként) végtelenített változatát nézném, csak leírva, méghozzá a Monty Python teljes tagsága által, vendégművészekkel kiegészítve. Arról mondjuk egy pillanatig sincs szó, hogy ez egy unalmas regény lenne. Nem az, csak elsőre valamiért egyszerűbbnek tűnt, hiába a tetemes oldalszám: sikerült belelendülni, elkaptam a hangulatát, ráéreztem Heller agytekervényeinek mozgására és még azt is lazán figyelmen kívül tudtam hagyni, hogy itt bizony a történet csak másodlagos.

Amit tulajdonképpen kapunk, az mindvégig egy óriási expozíció, melyből rétegenként felfejtve az ismeretlen eredetű és színű foltokkal teli, tábori kórházbeli lepedőket, ismerhetjük meg szereplőinket, egy rakás fél- vagy tán egészen örült fickót és nőszemélyt a második világháborúban. És hiába használjuk viszonylag gyakran mindennapjainkban is a címet elegáns szófordulatként, talán az olvasást követően sem kerülünk tisztába azzal, mit is jelent… Annyi biztos, hogy nem véletlenül emelkedett olyan státuszba ez a könyv, amilyenbe sikerült neki az évek során, részében a belőle készült parádés filmnek köszönhetően: tipikusan olyan szituációkban találhatjuk magunkat egyfolytában, amikor már kínunkban nevetünk, ez pedig könnyen lehet, még gyakoribb, mint az ellenkezője. Ha nem is a 22-es csapdája, akkor ördögi kör. Kissé túlrajzolt, de talán pont ezért is hiteles karakterek. (Milo az abszolút kedvenc, bár Őrnagy őrnagyot is bírtam.) Hosszú küzdelem, de megéri beleállni. Laza, fesztelen, kissé pofátlan és hát lássuk be, egyáltalán nem píszí. A mai világban esélytelen lenne, hogy egy ilyen csak úgy rászabadulhasson a világra, de erre (is) teszünk – háborúban és szerelemben sincs alku, az életet pedig csak úgy érdemes élni, ha teszünk a konvenciókra.

Többek között ezt az életérzést is közvetítette számomra a könyv, amit ha évek múlva újraolvasnék, minden bizonnyal másképp értékelnék (előfordulhat, hogy kiválóra), egyelőre maradok a négyesben, lévén egy ponton már kissé belecsavarodtam, de legalább nem vesztettem el a kontrollt. Újabb bakancslistás tételt sikerült teljesítenem, ráadásul viszonylag elégedetten, a folytatáson pedig még gondolkodom – azzal kapcsolatban azért még vannak fenntartásaim.