CSIKY GERGELY: GÖRÖG-RÓMAI MYTHOLOGIA

3. VISNU, LAKSMI ÉS KÖRÜK.

Visnu «a szerelmes», a Védák felfogása szerint egyrészt a legifjabb, másrészt a legfelsőbb a napistenek közül. Egész lénye sokkal emberibb, mint két társáé, kivel a Trimurtiban összekapcsolták. Szereti a szépet és jót, sőt megvan benne az önfeláldozás, minek jeléül ismételten anyagot öltött magára és testté lőn (incarnatio). A nyomban felsorolandó testesüléseken kívül megvan neki külön mythologiai alakja is, melyben a művészet feltünteti. Sajátképeni eleme és jelképe a víz, melyen jár és úszik (azért is sok mellékneve közül kiválik a Naradszána «vizenjáró»); erre vezetendő vissza kék szine is. Fent lakik Meru hegyén, s ott vannak azok is, a kik benne és általa üdvöt találtak. A művészet emberalakban ábrázolja, a mint az ötfejű világkigyóra (Ananta) heveredve, a tengerben úszik. Felesége Laksmi szolgálatkészen ül lábainál, magának Visnunak köldökéből pedig egy szál lótuszvirág sarjadzik elő, melynek kelyhében ott ül az ujonnan született Brachma. Megesik az is, hogy Visnu Laksmi mellett ül vagy pedig Garudán nyargal, a ki vagy madárszárnyú ember, vagy tisztára madár, de a kit Visnu templomai mellett külön szentélyben tiszteltek. Keze rendesen két pár van Visnunak, bennök tartja attributumait: kagylót, diszkuszt, buzogányt és lótuszvirágot, néha kardot is. Ezt az alakot cseréli fel mással, valahányszor testet ölt, vagyis húsbaköltözik (Avatara).

Ilyen húsbaköltözésről (incarnatio) kilenczről emlékezik az indus hagyomány. A legelső hal formájában történt és azon czélból, hogy a Védák könyvét, mely a gonosz szellemek hatalmába került, megmentse. A többi nyolcz is mindig jó ügynek szolgálatában történt és fog történni. A második azért, hogy társainak, az isteneknek megszerezze az istenitalt (Amrita); a harmadik és negyedik azért, hogy tekintélyt szerezzen az isteneknek a démonok felett; az ötödik által Indrát mentette meg egy veszedelmes óriástól, a hatodikra azért vállalkozott, hogy a brahmánok kasztját diadalra segítse a harczosok osztálya felett. Legtöbb nyomot az indus néplélekben és költészetben mégis a hetedik és nyolczadik testtélétel hagyott. Amabban Visnu Rama alakját öltötte magára, miáltal hőse lett nemcsak a Ramajana nevű hőskölteménynek, hanem az Uttararamacsaritra cz. drámának is. Ámde Ráma alakjánál sokkalta magasztosabb Visnu nyolczadik inkarnácziója: Krisna, melynek páratlan irodalmi megörökítése a Mahabaráta cz. költemény. Ebben Krisna a kuruk és párduk hősi táborának harczában az utóbbit segíti győzelemre erős karjával és bölcs tanácsával. De nemcsak harcz és háború teszi jelessé Krisnát. Hőstettei közben foglalkozik a szelid művészetekkel is, a miben segítik bájos társai, a gopik a kik Múzsák módjára lejtenek körülötte, holott ő maga a fuvolát találta fel részökre. Miként ember módjára élt és harczolt, örült és búsult Krisna, azonképen érte a halál is.

A koromandeli parton fekszik Dzsaggernaut város, mely azzal dicsekszik, hogy ő rája bizták Krisna testét, mely Visnu akaratából illatos szantalfára változott. A város főutczája csaknem kizárólag rituális épületből áll, valamennyinek koronája a délen fekvő Bara Deval nevű főtemplom. Itt ünneplik azt a tizenkét ünnepséget, melynek legfontosabbja junius 19-étől julius 6-áig terjed. Diszes körmenetek váltakoznak világi élvezetekkel, de mindezeknek tetőpontját azoknak a roppant (19 m. magas) kocsiknak felvonulása képezi, melyeken az istenek szobrait szállítják, s a melyekre a hivő hindu úgy tekint, mint az isteneknek és szentéletű szolgáiknak a brahmánoknak közös mozgó otthonára. Még napjainkban is akad olyan rajongó, a ki valamelyik díszkocsinak kerekei alá veti magát, csakhogy roncsolt tagjainak árán biztosítsa magának a túlvilági gyönyörűséget.

Visnu kilenczedik inkarnáczióját rendesen Budhával hozzák összefüggésbe, illetőleg Budhát tekintik úgy, mintha ő benne maga Visnu szállott volna a földre. De ezzel ellentétben áll az, hogy az indus nép zöme Visnu utolsó inkarnáczióját még csak ezutánra várja. Visnu - mondják - a jelen korszak végén fog megjelenni, fehér lovon ülve; megjutalmazza a jókat és megbünteti a gonoszokat. A teremtett lelkekre a testnek halála után vándorlás vár. A «homályban élők» állatokba költöznek, a kiket megbocsátható becsvágy, nemes szenvedély vezérelt, ujból emberi alakot öltenek, de a kik «jósággal telvék»; géniuszokká és istenekké lesznek.

Visnunak isteni párja Laksmi (Iri). Gyönyörű szép istenasszony, a ki a tejtengerből emelkedett ki és bőkezüen osztogatja saját tulajdonait: a szépséget és ifjúságot; szerencsét és bőséget; termékenységet és istenáldást. Laksmi fia, Kama, nagyon hasonlít a görög Eroshoz. Hol felnőtt ifjú, kinek része van a teremtés művében; hol pajzán gyermek, a ki nyilaival a halandók szivét szerelemre lobbantja. Istent-embert legyőz, magát Brahmát is. Felesége Reva (Ratis = a kéj), leánya viszont Iris (a vágy). Kámát úgy ábrázolják, a mint verében vagy papagályon nyargal; kezében ijjat szorongat, mely czukornádból és virágfűzérből alakult, nyilai is virágokkal vannak körülcsavarva és hegyükön méhfullánkot viselnek. Néha kocsin ül és olyankor kocsisa Madhu (a tavasz) kisérete az öröm és tréfa géniuszaiból áll, szent állata az indus csalogány. Ratist a Visnu templomok domború művein férje mellett szép asszony képében találjuk, a mint lóháton térdepel és a szerelem nyilait röpíti mindenfelé.

A BUDHA-VALLÁS.

Nevét Budhától vette, a ki ép úgy történeti személy, mint akár Mohammed, akár Zoroaster. Fejedelmi vérből sarjadott, a királyi sakhyák nemzetségéből, melynek régente alattvalója volt minden ember a Ganges és a Himalája között. Ez a fejedelemség rég eltünt a századok viharaiban, fővárosa Kapilavastu romjaiban hever. Mikor e romok még épek voltak, közöttük ringott annak a gyermeknek bölcsője, a ki felnővén, forradalmat támasztott a lelkekben és Indiát a legnépszerűbb vallási rendszerek egyikével ajándékozta meg. Családi neve Sidharza, de hivei rendesen más névvel jelölik, mely nevek hol származására, hol pedig hivatására vonatkoznak. A Budha néven kívül hivják Sakjamúni-nak (a sakják remetéje), Thatagatá-nak (ősei csapásán haladó), Bagawat-nak (boldog) és Iramana Gautamá-nak (a Gautamidák vezeklője). A hagyomány szerint egész élete pályája tele volt csodálatos eseményekkel. Csodálatos módon született, sőt születése hirére az egész világon a legmeglepőbb dolgok történtek. Fénybe öltözött a világ, a föld megrezzent, a vakok látni kezdettek és az ujszülött, a ki képes volt rá, hogy minden világtájék felé hét-hét lépést tegyen, minden lénynek megváltást igért.

A gyermek atyjának megjövendölték, hogy fia előtt két út áll: vagy király lesz, vagy pedig a tanítás nehéz feladatára adja magát. Ez az utóbbi azonban csak bizonyos látományok hatása alatt fog bekövetkezni. Látnia kell egy aggastyánt, egy beteget, egy halottat és egy vezeklőt. Ha ezeket meglátja, meggyőződik az emberi testnek gyarló voltáról, elhagyja a szülői házat és magányos életre tér. A fejedelmi udvar mindent elkövetett, hogy a királyfitól ezeket a látományokat távol tartsa, de mindhiába. Hasztalan vették körül a legszebb leányokkal, hasztalan adták hozzá közülök a legtökéletesebbet; Sakjamúni elmélkedett, meglátta a négy látományt és ezzel sorsa eldőlt; egy éjjel eltávozott a palotából: az őröket égi akaratával álomba ringatta, a zárt kapuk maguktól kinyiltak és istenek világosságának fényénél ment ki az ősi palotából. A királyfiúból előbb tanuló, majd remete, utoljára pedig mester lett. Ám a legbölcsebb brachmánok tanítása ki nem elégítette, a sanyargatás meg nem törte, csak az elmélkedés érlelte mesterré.

Már megizlelte a tudástadó Bodhi-fa gyümölcsét, megismerte az igazságot, de nem akarta ezt az igazságot másokkal közölni. Látta, hogy minden földi bajnak végoka a lét maga, ennek okai viszont a földi örömökre való törekvés és megtarthatásuknak vágya; de látta azt is, hogy a lét csak úgy szünik meg, s annak megujulása csupán csak akkor van kizárva, ha a földi szenvedélyeket legyőzzük, a legközönségesebb emberi érzelmeket elnyomjuk. Budha érezte, hogy tana mélységes, hogy hiveitől a tudáson kívül a legnagyobb áldozatot követeli: az egyéni létnek feláldozását. Nem is sietett vele, de végül (a hagyomány szerint az istenek egyenes felszólítására) beavatta az embereket tanába, mely gyorsan terjedt és csakhamar a leghatalmasabb indus államoknak hivatalos hitvallása lett.

Vajjon miért és mivel győzött ez a mélységes tan oly földön, mely az érzéki gyönyörűségektől egyáltalán nem idegenkedik? Először az által, hogy az üdvözülés útját megrövidítette és azt nem önkinzástól és áldozatoktól, hanem az igaz bánattól és attól tette függővé, hogy a bűntől szabadulni igyekezzünk. Másodszor az által, hogy kivétel nélkül mindenkire nézve lehetővé tette azt, hogy üdvözüljön, vagyis a létnek fájdalmától megszabaduljon. Ez az üdvösség már a földön is elérhető. Neve Nirvana, lényege pedig az, hogy a lét teljesen megszünik. Elröppen a fájdalom és szenvedés, melynek forrásai a földi vágyak és szenvedélyek és a bűnre való hajlandóság. A ki a lemondás utján jár, lassankint óhajtja, hogy testi lététől megszabaduljon; nem érzi többé az élet örömét és bánatát, s így éri el Budhának tökélyét. Nem születik többé ujra, nem vándorol se emberbe, se állatba, tehát egyénileg teljesen megsemmisül és ez a megsemmisülés a Nirvana, hasonló egy mécses végső ellobbanásához, melynek kialvásával maga a mécses is megszünik.

Ezt a tant, mely a földi élet nagy problémáit és a túlvilágra vonatkozó gyötrő kételyeket egy csapással megoldotta, eleinte csak szájhagyománynyal terjesztették. Főoka ennek nyilván az volt, hogy a népet féltették attól a rázkódtatástól, melyet az emberi egyenlőségre alapított tan a kasztok világában okozhat. A papok nem is nyugodtak addig, míg egy nagy gyűlésen (száz esztendővel Budhának halála után) megállapították azokat a fokozatokat, melyek a vallásos igazság felfogásának képességében fennállanak. A világi ember, a kinek már maga Budha elengedte a nőtlenséget és szegénységet, soha sem juthat a tudás azon fokára, hogy maga is Budhának mása lehessen, mindazonáltal elérheti a tökély alsóbb fokait az által, ha erényt gyakorol és kerüli a tíz főbűnt. Ezek közül három a testre vonatkozik (gyilkosság, lopás és tisztátalanság), három az akarat bűne (írigység, rosszakarat és gyanusítás), négy a beszédé (bujtogatás, káromkodás, hazugság és fecsegés). Kiváló kitüntetés az, ha valakit «az öröm egébe» felvesznek, az nem szorul többé ujjászületésre.

Később a budhista papok még ezt is módosították és lassankint három iskola keletkezett, melyek közül mindenik magának tulajdonítja az érdemet, hogy helyesen fejtegeti a mester elveit. Nevök: Hinayana-rendszer, Mahayana-rendszer és a mystikusok rendszere. Az első a bölcseségnek hét fokozatát ismeri, melyek közül azonban a negyedikig csakis a pap juthat; a második az igazi létet a semmiben látta, egyébiránt erényes életet és önsanyargatást kivánt, mely által a világi ember is felemelkedhetik Budhának méltóságára. A mystikusok bűbájos mondások, alakok és szokások által törnek által az érzékek határain. Ezek a bűbájos eszközök (mantras, dharani) ép oly szükségesek a boldoguláshoz, mint az erény és erkölcs. A bűbájos eszközöknek körében kiváló szerepet játszanak az ereklyék, első sorban azok, melyek Sakjamúninak testéből, ruháiból valók vagy legalább is vele bárminő érintkezésben voltak. Minden ilyen ereklye fölé templom épült, melléje kolostor. Nevük Stupa vagy Dagoba (dhatu = ereklye és gabba = koporsó), nyugateurópai szótár szerint pagoda.

Budha vallásának, mely mint látszik, alapítójának halála után nagyot változott és a gyakorlatban a legeszményibb felfogásból és a legvastagabb babonából volt összeszőve, mindkét alkotó része következtében korán támadtak sokoldalú és hatalmas ellenségei. Irtó harczokat kellett kiállnia, melyeknek következtében annyira jutott a dolog, hogy egész Előindiában alig van budhista. De a mit Budha papjai ezen a tájon elvesztettek, bőségesen visszanyerték északon, a hol Khina, Japán és Hátsóindia lakóinak kétharmadrésze Sakjamúni hive; Tibetben, Ceylonban, Mongolországban és a Himalája környékén pedig Budha papjai (a lámák) mint valóságos félistenek uralkodnak.

A lámák hatása jóformán kivetkőztette Budha tanát erkölcsi demokracziájából, de azért nagy hatása és mondhatni világtörténeti szerepe kétségbevonhatatlan. Egyes iskolái vissza-visszatérnek az eredeti tanhoz és kivált a mystikusok felekezete határozottan az egyistenség felé hajlik és úgy vélekedik, hogy «a dolgok őslényege (Alaja) igazi alapja és lelke minden létezőnek, ez az őslényeg tükröződik vissza mindenben, akár csak a hold a víz tükrében». Ebből a felfogásból fakad az intelligens budhisták világnézete, a mely kivált Japánban uralkodik és Budhának tanát eredeti értelme szerint úgy fogja fel, mint a világanyag és világlélek egységét, melyből minden létezőbe szorult egy-egy parány. E világnézetben a végtelen emberszeretetnek meleg sugára reszket. Azért kiméli az állatot, azért gondozza szeretettel a növényt, de kivált azért nem bántja az ember földi boldogságának alapját képező illuziót, mely kényes és illanó «akár a harmatcsepp, mely a hajnali szellőben gyönge fűszálon ringatózik».

MÉD-PERZSA MYTHOLOGIA.

Természetvallás. Az iráni fensík árja lakói, a kik nyájaikkal egészen a természeti erők jóakaratára voltak utalva, már a homályos őskorban istenítették azokat a tüneményeket, melyektől féltek, vagy a melyekben bíztak. Vallásukban a fényes napkorong, a rózsás hajnal és a sötét éjjel ép úgy szerepeltek, mint a hogy megszemélyesítették a lobogó tüzet, a pázsitot emésztő aszályt és a kékellő égboltozatot. Utóbb aztán a jótékony erők és félelmetes tünemények önként egy-egy táborrá egyesültek: a világosság és sötétség táborává, melynek csak közös nevet kellett adni, hogy megszülessék az az ellentétes mythos-rendszer, melyet az alábbiakban ismertetni fogunk.

Heomo és Zarathustra isteneinek világa.

A perzsa ősmondának kiemelkedő alakja Dzsemsid, az a daliás király, kinek kormánya az iráni aranykort jelenti. Amíg ő uralkodott, nem volt sem hideg, sem forróság, se vénség, se halál, kiki megmaradt olyan fiatalnak és virulónak, a minő tizenöt éves korában volt; de még az állatok sem pusztultak el, a termést sem érte pusztulás, nem volt se' szükség, se' inség. Ezt a Dzsemsidet választotta ki magának Heomo (Hom), egy jótékony szellem, a ki sziklacsúcson trónolt és védő ura volt a magaslatoknak és vizeknek. Dzsemsid útján nyilatkoztatta ki magát Heomo, az ő akarata szerint oszlott fel a zend nép társadalmi osztályokra, élükön a mágusokkal, kik később három rangosztályra oszlottak: herbed-ekre (tanulók), mobed-ekre (mesterek) és desztur mobed-ekre (nagymesterek). Heomo tiszteletére a perzsák havonkint egyszer a Daruns-ünnepséget ülték (kovásztalan kalácsot ettek és életfanedvből készült italt ittak rája, mely meggyógyított minden bajt). És a nagy Heomo örült ennek, mert szerette a fákat és mindazokat, a kik a fákat szerették.

Heomo azonban csak előfutója volt a perzsák nagy prófétájának, kinek neve Zarathustra (Zoroaster). Életét a mythos ép úgy fölékesítette csodálatos vonásokkal, mint minden nagy emberét. Kora is vitás, szülőhelye még inkább. A hagyomány szerint a hatalmukra féltékeny mágusok vesztére törtek, de csodás módon megmenekült és felnőve diadalmas hirdetője lett annak a tannak, melyet Ahuramazda (Ormuzd), a fény ura és világosság istene bízott rája. Ennek a tannak törvénykönyve a Zendaveszta, melyet állítólag Nagy Sándor megsemmisített, s a melyet emlékezetből jegyeztek le ujra. Töredékeiből ismerhetjük meg Zarathustra isteneinek világát.

Azt a nagy küzdelmet, mely a szabad természetben fény és árnyék, világosság és sötétség között egyre folyik, Zarathustra az erkölcsi világra alkalmazta, a miként hogy az ember lelkében is folyton küzködik a rosszra való hajlam a jó szándékkal. Minden ami létezik vagy Ormuzd urasága alatt áll és a fény országába tartozik, vagy a sötétség világának tagja, melynek fejedelme Ahriman. A jó és rossz elvének két megszemélyesítője mögött ott áll, mint a mindenség kezdete: Zervane Akerene (a «meg nem teremtett végtelenség»). A tulajdonképeni teremtés Ormuzdtól ered, a ki egyetlen szavával (Honover) több ezer évre a homályba száműzte Ahrimant és saját akaratához képest népesítette be a mindenséget. Legelőször az amsaszpand-okat teremté, a legtisztább fénynek hat szellemét, a kik Ormuzddal egyetemben a legfelsőbb lénynek trónja körül állanak. Nekik van alárendelve a huszonnyolcz ized, jó szellemek, kikhez naponta fohászkodni kell. Köztük leghatalmasabb Mithra, a Nap geniusza, a ki ezerszemű és ezerfülű; ős forrása minden fénynek és ragyogásnak. Alattvalói a Ferverek, számtalan fényes védőszellem, a világosság országának katonái, a kik a teremtést őrzik és Ahrimannal szemben védelmükbe veszik.

Ám a sötétség ura sem pihent. Mihelyt évezredes bilincsei lehullottak, Ormuzd minden alkotásán rontani igyekezett. A földön a hasznos állatok közé odahelyezte a kigyókat, a ragadozó állatokat és káros rovarokat. És hogy a gonosznak csiráit annál több sikerrel hinthesse el, körülvette magát gonosz démonokkal (dev), kiknek élén Esem állott, s a kik rangosztályokra különítve támadták a fény világát.

Az első emberek eleinte Ormuzdot imádták, de elpártoltak tőle és ennek folytán az eredeti száz boldogság, mellyel birtak, egyetlen-egyre csappant és helyökbe betegség jött és halál. Sokat szenvedtek, a míg Ormuzd elküldte számukra a fény törvényét és a jó szellemeket, a kik őket őrzik és ha szükséges, a jó útra visszatérítik. Ormuzd hive akkor jár jó úton, ha lelkét áhítattal és törvénytisztelettel tisztán tartja, a szent tüzet ápolja, hibáiért vezekel; a kártékony állatokat és növényeket pusztítja, a hasznosakat védi és szaporítja. E szerint kell élnie, e szerint birálják el a túlvilág küszöbén, a Csinavad hidon, a hol három biró mondja ki az elköltözött lelkekre az itéletet. A jóknak teste átszellemül és lelkük Ormuzd országába költözik, a gonoszok a pokolban tisztulnak, a kétesek egy közbeeső helyen (Hamestan) várják az utolsó itéletet, mely a világnak 12,000-dik esztendejében, Ormuzd és Ahrimán nagy harczának lezajlása után fog bekövetkezni. Eljön Sosios, a megváltó és elhozza a megoldást. Akkor az igazak az égbe szállanak, a gonoszok tűzfolyamban tisztulnak meg és úgy jutnak el a fény örök országáig.

Miként Ormuzd lényegének képe a tűz, azon mód hivei is annak képében tisztelték. Nem voltak templomai, hanem tűzházai, a hol szél és eső daczára vígan loboghatott a láng, a melyre még lehellni sem volt szabad. De nemcsak a tüzet tisztelték Ormuzd hívei. Szent volt előttük a víz, a nap és a föld. A vizet sohasem használták egyébre, mint ivásra és hasznos növények öntözésére. A földnek bort áldoztak, a napnak lovakat. Volt azonkívül a Napnak egy szent kocsija, melybe nyolcz fehér lovat fogtak, s a melyre senkinek sem volt szabad ülni. Végül Ormuzd jelvénye a gyűrű, melyre az irániak esküdtek.

Zarathustra hívei, a tűzimádók, sok és sokféle viszontagságon mentek által és hol ők vettek kölcsön másoktól hitelveket és szokásokat, hol őket vallották mások mesterüknek. Igy történt ez a magyarokkal is, kiknek mindmáig nem egy szokása vall arra az időre, mikor még a tűzimádó perzsák kultúrköréhez tartoztak. Ilyen a palóczok «menyasszonyégetése» és sok más.

«Mitras, a győzhetetlen.» Mig Zarathustra égi világának géniuszai a hellén istenek előtt lassankint háttérbe léptek, egyikök olyon hatalmas szerepre jutott, hogy még Rómát is, a világ urát, oltáraihoz vonzotta. Neve Mithras, lényege a hatalmas verőfény, mely legyőz mindent és a melyet le nem győzhet senki és semmi (Sol invictus). Tiszteletét titokzatos szertartások jellemzik, melyek az istennek barlangszerű szentélyében folytak le. Keleti katonák hozták magukkal, a kik aztán a római birodalom legtávolabbi zugaiba is elvitték, egyebek között a mai Magyarországba, annak is Dunántúli részére, melynek neve akkor Pannonia volt. Szentélyeiből soha sem hiányzott az isten képe: daliás ifjú, kinek fejét phrygiai sipka diszíti, s a ki egy térdeire rogyott bikának hátára térdelve, a hatalmas állatnak vérét veszi. Különféle állatok (kivált kutya és kigyó) mohón nyalják a vért; az egész a természet jelképe, melyet az éltető és mégis öldöklő napfény tart hatalmában.

Mithras hivei egyre szaporodván, tisztelete az Antoninusok korában hivatalos vallássá lett. Mysteriumai a tökéletesség nyolczvan fokát ismerték, melyre bőjt, sanyargatás, testi és lelki tisztaság által tette magát érdemessé az ember. Előfordult benne egy a keresztséghez hasonló szertartás is, melynek részesei «holló» néven szerepeltek. Ezekre következtek a «titkosok», a «katonák», az «oroszlánok» és «perzsák». A tökéletesség legfelsőbb fokán állottak a «nap után futók» és az «atyák» vagy «sólymok». A «katonákat» az isten homályos barlangjaiban avatták fel, ugyanott mutattak a többieknek mystikus jeleneteket. A hagyomány emberáldozatokat is említ, de nyomaikra eddig nem akadtak. A titokzatos homály, mely az egész Mithrast fedte, tekintélyének igen kedvezett, sokáig ő volt a kereszt egyik erős ellenfele és bár oltárait Rómában lerombolták, még a II. és III., sőt a IV. században Kr. u. vigan áldoztak neki a Balkán-félsziget rejtett völgyeiben és vadon erdeiben. Nálunk több szentélye vetődött fel, így Ó-Budán (Aquincum) és Rákoson a (Fertő vidékén), hol a tüzes verőfény aranyos gerezdeket érlelt Probus császár telepes vinczellérjeinek...

GERMÁN MYTHOLOGIA.

A közös őshazából észak-nyugotnak vonuló germán népek fényvallást hoztak magukkal, mely nem ismerte az isteneknek emberi alakkal való felruházását. Cæsar és Tacitus egyetlen germán istennek nevét meg nem tudhatták és az utóbbi szerint a germánoknál «istent ember módjára ábrázolni ellenkeznék az égieknek fönnségével». Ámde ép a római néppel való érintkezés okozhatta, hogy egyes istenek kivált a küzdelem és háború védőszellemei előtérbe nyomultak és lassankint emberalakot is öltöttek. Midőn ezt mondjuk, természetesen nem művészi ábrázolásokra gondolunk, hanem egyesegyedül a mondák képeire, melyek eleinte csak a nép naiv phantasiájában éltek és csak később lettek a művészet közkincsévé. Ezek az emberalakú istenek, az ázok, vagyis a világegyetemnek tartói, oszlopai. Velök szemben állanak a régibb istenek, kiknek neve csak a skandinávoknál maradt meg, a tivá-k (égiek) vagy wán-ok (ragyogók). A két istentábor kemény harczokat folytatott egymással, melyeknek emléke még a pogány-keresztény korszak irodalmi műveiben is nyomot hagyott, de végre a délgermán törzseknél a kereszténység elől lassankint kiszorult a népek emlékezetéből.

Annál szívósabban tartotta magát az északi germán (skandináv) törzseknél, melyek csak a X-XI. században mondtak le őseik vallásáról és zordon fenségű hazájuk rejtekében buzgón szövögették hitregéjök fonalát. A népvándorlás hősei, a vitézségükben és nagyravágyásukban egyaránt szertelen normannok és wikingek, maguk ajánlkoztak mintaképül az istenek és hősök alakjához. Róluk varrt himet a népek teremtő phantasiája, melynek hagyományait viszont a nord királyok dalnokai, a szkáldok vették lantjukra. Dalaikban az istenné magasztalt hősök összeforrtak a hősökké lett istenekkel és ennek eredménye egy valóságos istentábor, melynek alakjai az Edda (ősanya) cz. gyűjtemény sorai közül mogorva méltósággal, de egyszersmind erkölcsi komolysággal telten lépnek elénk. Hatszáz évig lappangott az Edda, s utána még kétszáz évig maradt félretéve, miglen lapozni kezdett benne és örök életre támasztotta szendergő isteneit a szkáldok szkáldja - Wagner Rikárd.

1. HOGYAN TÁMADT ÉS MILYEN LETT A MINDENSÉG?

Az őseredeti világűrnek «tátongó hasadéká»-ból - mondja a hagyomány - mindenekelőtt két világ pattant ki: északon a köd világa (Nifelheim), délen viszont a tűz világa (Muspelheim). Nifelheimnek kellő közepén hatalmas kút nyilt meg (Hvergelmír), a melyből tizenkét folyam ömlesztette jeges vizét. Ennek a tizenkét folyamnak vize egyre fogyott, óriás jégtömbök támadtak és lassankint betöltötték a tátongó hasadékot. Csakhogy a tűz világa felől viszont forró szél fújt, a mely a jégtömböket megolvasztotta és életet keltett a merev jég között. Egyszerre csak megmozdult a fagy közt valami és felütötte fejét Imir (Örgelmir). Éktelenül nagy és förtelmes óriás, a fagyóriások apja, a kit viszont az olvadó hóvíz isteni szülötte, Audumbla nevű tehén táplált.

Audumblának egyedüli táplálékát a sós jégtömbök alkották, melyeket addig-addig nyalogatott, míg egyszerre csak egy szép férfiú vált ki a jégből: Buri. Ez már egy egész családnak őse, a mennyiben fiától, Bör-től és ennek feleségétől, az óriás Besztlától az első áz-ok származtak, t. i. Odin (a szellem), Wili (az akarat) és We (szentség). Alig jelentek meg a vajudó ősvilágon, tüstént megtámadták és elejtették Imir-t, az ősóriást, kinek patakzó véréből akkora özön támadt, hogy az összes fagyóriások mind-mind belepusztultak, egyetlen egynek kivételével, kitől a később szereplő óriások származtak. Imir testéből az ázok mindenfélét alkottak. Húsából lett a föld, csontjaiból a sziklák, hajából a fák, véréből a tenger, agyából az ég. Utóljára aztán szemöldeivel a föld szinén egy darabot elkerítettek és kijelölték az emberek hazáját (Midgardó).

Következtek a csillagzatok. A csillagok azokból a szikrákból támadtak, melyek Muspelheimből tévedeztek által, s miket az ázok az égnek boltozatára rögzítettek. A nap és hold viszont úgy keletkeztek, hogy az ázok a földnek egy fiától, a ki gyermekeivel dicsekedett, elvették e két gyermeknek legszebbjét, leányát Sol-t és fiát Mani-t. Amannak a tűzvilág szikráiból megépítették a napkocsit, a melylyel naponta megkerüli az eget és pajzsával (tvalin) megóvja az eget és földet a napsugár gyilkos verőfényétől. Mani viszont az éjszakának nyomában kocsikázik két gyermekével: Bil és Hjuki (a növekvő és fogyó hold). Sol és Mani mögött két dühös farkas száguldoz végig az égen: Sköll és Hati (nap és holdfogyatkozás).

Ezután az ázok az első emberpárt teremtették meg, még pedig egy-egy fából, mely a tengerparton hevert. Az első férfiú: Ask kőrisfából lett; az első asszony: Embla égerfából.

Imir testének egyetlen paránya sem veszett el, még az apró férgek is, melyek húsában termettek, külön lényekké változtak: törpékké (Zwerge, máskép Alfen). Ezek ismét kétfélék: sötétek, a kik a föld méhében a kincseket őrzik, s az embert rémítgetik (Schwarzalfen) és világosak, fényesek (Lichtalfen); szép és barátságos lények, a kik az embernek javát keresik.

Hasonlókép hol barátai, hol ellenségei a halandónak a szélistenek: Windswaler (szélfagyasztó) és Swasuder (déli szellőcske). Amaz a télnek atyja, emez a virágos tavasznak keletkeztetője. Alkotásait minduntalan megsemmisíti Hräswelger (hullákban dúskáló), a ki az égnek északi végén ül és ha rossz kedve támad, bősz sas képét öltve magára, kibontja szárnyait és velök hajtja maga előtt a fergeteget.

Ezt az egész nagy mindenséget, melyet olyan számos és ellentétes erők mozgatnak, egy hatalmas kőrisfa tartja össze, mely különféle világokba verte gyökerét és beárnyékolja az egész földet. Neve Iggdrazil (rémtartó). Egyik gyökerével Nifelheimben fészkel, Helanak, az árnyak sötét pillájú királyasszonyának országában; másikával Jötunheimben, az óriások világában gyökerezik; a harmadik gyökér elér Midgardig, hol az ember fiai tanyáznak. Ahány a gyökér, annyi forrás fakad alattuk. Jötunheimben a Mimir nevű óriás forrása, melynek vize elárulja a jövendőt; Midgardban a bölcseség forrása (Urd), melynek partján a Nornák (sorsistennők) intézik az ember sorsát és az istenek látnak törvényt.

A bűbájos világfa árnya tulajdonképen kilencz világra terjed, melyek hol egymás mellett, hol egymás alatt terülnek. Középen van Midgard, alatta a fekete Alfok világa, ez alatt az árnyak világa (Helheim). Két oldalt terülnek: Nifelheim, Muspelheim, Jötunheim és Wanaheim (a már említett ősistenek világa). Fenn magasan mindezen világok felett alakítottak maguknak az ázok gyönyörű hazát, mely ragyogott az aranytól és elefántcsonttól (Asgard). Ebben minden egyes istennek külön palota állott rendelkezésre, azonkívül ott volt az ötszázkapus Walhalla, a megdicsőült hősök otthona. Az istenasszonyok lakásának külön neve volt, t. i. Wingolf (örömök laka). Asgardot Midgarddal egy háromszínű híd kapcsolta össze (Bifrött, a szivárvány).

Az istenek ezen rendjét folyton veszélyeztetik az óriások, a kik bosszút forralnak ősapjuk veszteért. Társukul szegődött Loki, a ki valamikor az ázokhoz tartozott, s a tűznek jótékony démona volt. Táborát képezik: a félelmetes óriásasszony (Angurboda) és gyermekeik Fenrir, a világfarkas; Jormungandar, a világkigyó és Hela az árnyak rémes parancsolója.

2. VODAN (ODIN) ÉS KÖRE.

Vodan (Vuotan: a «rohanva lépő»), a legelső az égi istenek között. Ő uralkodik a halandók és halhatatlanok felett, s azért egyik mellékneve «mindenek atyja». Ebbeli minőségében fenn trónol a Walhallában és parancsol az istenek tanácsában és egyetlen tekintetével meglátja, mi történik a kilencz világban. A Walhallában együtt mulatnak, koczkáznak és isznak az istenekkel a megdicsőült hősök (Einherier), s éhöket vadkanhússal csillapítják, mely soha el nem fogy. Vodan nem eszik belőle, egyedüli tápláléka a vörös bor. Az ételt két kedves farkasának osztogatja (Geri és Freki), vállain pedig két holló ül (Hugin és Munir: gondolat és emlékezet), melyek a röptükben ellesett titkokat súgják fülébe. Fejét arany sisak fedi, jobbjában soha sem hibázó kelevéze (Gungnir).

Az istenek és emberek igazgatásán kívül az ősgermán hagyomány Vodannak még két kiváló szerepet tulajdonított: ő a szélnek és viharnak ura és a háborúk intézője, igazi hadúr, a kit a csatába kedves hollóin kívül elkisérnek a Walkyrok vagy csataszűzek is. Ezek a harczi istennők azok, a kik sisakosan és pajzsosan őrködnek a küzdők felett. Fehér felhőparipáikra pattanva együtt rohannak viadalba a viaskodókkal, az elhullónak ajkára csókolják a halhatatlanságot, utoljára pedig fel is kisérik az üdvösségnek csarnokába. Mint szélistent a nép, úgy képzelte Vodant, a hogy felhőköpenybe burkoltan nyolczlábú fehér paripáján (Sleipnir) magasan vágtat a légben. Környezetét az elköltözöttek lelkei képezik, a vihar zúgásából kihallatszik az ebek csaholása, a kürtszó és Vodan embereinek kurjantása.

Tisztelete véres szertartásokkal volt összekötve, oltárain nemcsak lovakat, hanem embereket (hadifoglyokat) is áldoztak. Ilyen áldozatokkal kérték tőle és hálálták meg neki a kedvező jóslatokat, melyeket a bűbájos rúnavesszőkről olvastak le, hiszen ő a mindentudó, a ki hiveinek számára feltalálta a rúnákat, az ősgermán rovásirást.

Odinnak a hagyomány szerint két felesége volt: először Jord (a föld), másodszor Frigg (asszony, úrnő). Amattól Thor született (a fenndörgő), ettől Balder (a fejedelem). A két feleség közül a második az, kinek nagyobb szerep jutott.

Frigg

az, a kinek tanácsát Odin kikéri és követi; ő gondozza a családi boldogságot és férjével közösen intézi az emberek sorsát. Asgardban külön palotája van (Tental-tengeri csarnok); ebben pörgeti aranyos rokkáját. Szolgálói: Fulla (a bőség), a ki ékszereit őrzi, Gna, a ki hirmondó és Hlin, a ki az áldást kérők jámbor kivánságait áthozza és úrnőjének előterjeszti. Friggről egyébiránt Freya néven külön is megemlékezünk. Az egyes germán törzseknél más nevei is vannak: így Nerthus (Tacitusnál), Gode (Meklenburg), Holda (Thüringia és Hasszia) és Berta, Berchta (Felsőnémetország).

3. THUNAR, THOR ÉS CSALÁDJA.

A mennydörgés istene, Vodan legidősebb fia. Anyja Jord (a föld), de nevelőszülei Wingnir (szárnyas) és Hlora (zsarátnok). Mythikus lényegére nézve egyáltalán nem hasonlít apjához. Igazi kulturisten, a ki jó termést ad a népnek, megőrzi a nyájat és gulyát és hatalmas erejét nem arra használja, hogy pusztítson, hanem arra, hogy a gonosz szellemeket megfékezze és távol tartsa. Hatalmas kalapácsával felfegyverkezve, melynek nyomán villámok serczegnek, örökös ostora a gonosz óriásoknak és gonosz vezérüknek: az ármányos Lokinak, a ki hol társul szegődik az égiekhez, hol ármányaival mint árulójuk és megrontójuk szerepel.

Az Edda költeményei telve vannak Thornak az óriások ellen viselt kalandjaival, melyekben nem mindig az égi isten a győztes. Különösen érdekesek Udgard ország óriásaival viselt dolgai és az a kaland, midőn Thrymtől ellopott kalapácsát visszakeríti. Ez a kalapács (Miölnir), melynek természete az, hogy valahányszor eldobják, a dobónak kezébe mindig visszatér, nemcsak Thornak főfegyvere, de benne bízik az ázok egész nemzetsége is az óriásokkal folytatott harczaiban.

A germán nép phantasiája is erről a fegyverről ismer Thorra, kinek alakját nagynak képzeli, vörös hajjal, vaskesztyűbe bujtatott jobb kézzel, mely a menykőkalapácscsal fenekedik. Igy áll egy kocsin, melyet bakok húznak a felhőkön keresztül, s a melynek kerekei haladtukban ugyancsak adják a mennydörgést. Ez Thor, «a parasztok istene», a mint a szkáldok mondják. Szerették is a parasztok mindig és szeretik ma is. Nem hiába róla nevezték el a csütörtököt (Donnerstag) és gyujtották meg tiszteletére a szentivánéji tüzeket.

Felesége Szif, az aranyhajú, a ki azonban már akkor, midőn hitestársul a Thor isten palotájába költözik, édes anyja Uller-nek, a jeles ijásznak. Thornak is volt egy régebbi felesége, az óriások nemzetségéből való Jarnszaksza (vaskő); ettől született fiai: Magni (Erő) és Modi (Bátorság). Szif aztán még egy leánynyal ajándékozta meg, neve Thrud.

4. TYR, MÁS NÉVEN ZIO.

Fényisten, a ki azonban már Tacitus korában hadistenné lett, a miért is a római iró Marsszal azonosítja. Egyeznek abban is, hogy kinek-kinek hivő népe róla nevezte el a hétnek harmadik napját. Jelképe és jellemző fegyvere a nyíl, később a kard. Ő az, a ki Loki bukása után Fenrirt, a világfarkast gondozza és jobbját is feláldozza, csakhogy az isteni eredetű fenevadat ártalmatlanná lehessen tenni. Mint hadistennek később a különféle germán törzseknél különböző nevei is voltak; így Saxnot (kardisten), Heru; sőt talán Irmin is annyi, mint Tyr.

5. BRAGI, IDUN ÉS KÖRÜK.

Bragi Vodan fia volt, dalban dús, szavában ékes. Felesége Idun (a megújító), Ivaldinak, a törpe királynak leánya. Csodálatos hatalommal rendelkezett, a mennyiben véget vetett minden fájdalomnak, sőt véget vetett az istenek vénségének is. Ő gondozta a költők istenitalát (Odrörir), melyet a törpék úgy főztek, hogy egy bölcs embernek szive vérét mézzel keverték. Továbbá ő rá bízták azt a tizenegy arany almát, mely az égi isteneknek örök ifjúságot és szépséget biztosított.

Megesett, hogy Loki, az örökre ármánykodó, olyan bajba jutott, a melyből csak úgy tudott menekülni, hogy Idunt kezére játszotta Thiassi-nak, az egyik hatalmas óriásnak. Bűnét azzal igyekezett jóvá tenni, hogy később Idunt és vele az ifjuságot visszalopta az égieknek. Thiassi vak szenvedélyében Asgardig követte Lokit, de merészségeért életével fizetett.

Leánya, a szép és bátor Skadi (bátorság) eltökélte, hogy atyját megboszulja. Pajzsosan és vértesen odalovagolt Asgard kapujához, számon kérte atyja halálát az ázoktól és daliás szépségével megnyerte szivöket. Harczról szó sem volt, az istenek mindent elkövettek, hogy a szép leányt megkérleljék, a ki végre abba is beleegyezett, hogy közülök férjet válaszszon, úgy azonban, hogy az istenek alakja el volt takarva és Skadi csak lábukat láthatta. Választásában csalódott. Azt hitte, hogy a délczeg Baldert választotta, holott Niörder jutott neki, az a tengeristen a ki a wánok közül túszul maradt Asgardban. Se ő, se Skadi kölcsönösen egymás hazájával meg nem barátkozhattak; kit a tenger zaja zavart, kit Jötunheim farkasainak üvöltése. Eleinte úgy segítettek a dolgon, hogy fölváltva 9-9 napig egymás honában laktak, de aztán végleg elszakadtak és Skadi más férjet választott: Ullert, az ijászt, a télvizek istenét, a kivel együtt vadászgatnak.

6. FREYA ÉS FREYER.

Freya

(asszony, barátságos nő) és testvére Freyer (úr, jókedvű) Niördernek, a tengeristennek gyermekei, még pedig első házasságából, melyet Hiöddel kötött volt. Kettőjük közül Freya, a természetnek istenasszonya; a földnek virágoktól pompázó anyja. A halandók benne látták a szerelmesek pártfogóját és gondozóját, a ki még a túlvilágon is egyesíti őket, helyet ád nekik palotájában (Tolkvang) és fényes termében (Szeszrumnir). Az isteneknek pohárnoka volt, a ki csatákban viszont a Walkyrokat vezette. Az emberek, a kik róla nevezték el a pénteki napot, lakomák alkalmával rája köszöntötték az utolsó italt, a szerelem és emlékezés poharát. Nyakán pompás ékszert viselt, melyet a törpék készítettek neki remekbe. Kocsin járt, mely elé macskák voltak fogva. A hagyomány rendesen hajadonnak gondolta, de azért néha férjéről is megemlékeznek, még pedig Odur (szellem) személyében. Odur azonban nem volt hűséges; a Nornák végzése szerint évenkint el-elhagyta Freyát, a ki szomorúan kereste az egész mindenségben. Leányuk Hnosz (kincs.)

Freyer

t különösen Skandináviában tisztelték, mint az erőnek és verőfénynek parancsoló istent. Jártában-keltében, hol egy fényessörtéjű vadkanra ül (Gullinbursti), hol Szkidbladnir nevű hajóján vitorlázik, mely kedvező szélben soha hiányt nem szenved, használat után pedig összehajtható és zsebretehető. Volt egy olyan kardja is, mely magától harczolt, csak parancsolni kellett neki, de azt föláldozta, mikor leánynézőbe járt az óriásoknál Gerdért, a szépséges óriásleánykáért, kinek apja Ogir «a habok parancsolója».

7. BALDER HALÁLA ÉS LOKI BŰNHŐDÉSE.

Balder (máskép Fol) az istenek és emberek kedvencze, Friggnek ragyogó, délczeg fia, a legjobb az égi istenek között. Jelképe a fakadó nyári pompa, s miként ez, úgy Balder is enyhe és tiszta szellem, kinek lakában csak tiszta dolgok létezhetnek és csak szeplőtelen beszédeket ejthetnek ki. Felesége Nanna, fia Forseti, a ki atyjának minden kiváló tulajdonságát örökli és ezüstös aranyos csarnokában folytonosan törvényt lát.

Az égi isteneket Balder halála ejtette nagy szomorúságba, mely jóformán előfutója volt az «istenek alkonyának». Balder halálát tulajdonképen a gonosz Loki okozta, a ki eszközéül egy világtalan félistent választott. Midőn ugyanis az égi istenek megtudták, hogy a végzet Balder halálát elhatározta, sőt Hel országában már vetik is neki az elköltözöttek ágyát, apróra vettek és sorba megeskettek rá minden lelkes állatot és lelketlen tárgyat, hogy óvakodni fog attól, a mi Balderben kárt okozhatna. Csak egy kis nyomorult kórótól feledkeztek meg, pedig a gonosz Loki épen erre alapította tervét. Gerelyt faragott belőle és mikor az égi istenek javában hajigálták Balderre fegyvereiket és javában gyönyörködtek kedvenczüknek sérthetetlen voltában, a világtalan Hödernek lopvást kezébe nyomta és kajánul nézte, hogy ejti el a nyomorult kóró a mindenség kedveltjét.

De még ezzel sem érte be. Midőn az istenek az alvilágban kijárták, hogy Hel Baldert elbocsássa, de odabenn feltételül azt tűzték nekik, hogy az alku csak akkor áll, ha a mindenségben mindenki, de mindenki gyászolni fog, megint Loki volt az, a ki egy gonosz óriásasszony képében megtagadta a részvét adóját és ezzel Baldert a kérlelhetetlen alvilágba utalta.

Az égi istenek gyanuja még mindig nem irányult Lokira. De a gonosz maga vallott önmagára és midőn Őgir csarnokában egy fényes lakoma alkalmával mellőzöttnek gondolta magát, elébb legyalázta saját véreit, azután eldicsekedett gaztetteivel és utoljára is, a mikor az érkező Thor elől pusztulnia kellett, átkos szóval idézte a jóslatot, mely az isteneknek végromlást igér. Gúnyos szava elhangzott és ő eltünt. Egy vizesés alatt rejteket épített magának és így várta üldözőit.

Odin és társai csakugyan irtó támadásra készültek. Mihelyt rejtekét kikémlelték, vadászat indult meg, melyben Loki hal alakjában próbált kisiklani, de Thor megfogta. Hasztalan siettek segítségére felesége (Sygin) és fiai (Vali és Narvi), ezuttal Loki maradt a vesztes. Éles sziklák közé ékelték és feje fölé egy kigyót akasztottak, melynek mérges nyála a cselszövőnek arczára csepegett. Minden csepp alatt újra meg újra felordított dühében és fájdalmában...

8. «AZ ISTENEK ALKONYA.»
(RAGNAROK.)

Míg ezek történtek, elkövetkezett az idők telje és az egész teremtés megérett a megujhodásra. Az emberek közt gonosz tettek, gyilkosság és igazságtalan háborúk kerekedtek felül. A föld kipusztult, elvesztette termőképességét. A nap elhomályosodott és nem tudott a hideggel megküzdeni. Telek következtek, melyeket nem szakított meg semmi nyár. A növények megdermedtek és a folytonos hóviharban gyökérig fagytak, az emberek kihaltak. Sköll és Hati, a világfarkasok, utólérték a fáradt napot és holdat és egykettőre bekapták. A csillagok lehullottak az égről, a világok alapja megrendült és a gonosz hatalmak kiszabadulva, döntő harczra sorakoztak az égiek ellenében.

A tenger mélyéből felütötte fejét a világkigyó. Fenrir, a világfarkas elszakította kötelékeit; a pokol kutyája dühösen támadt fel, az óriások szervezkedtek, majd Loki is hajójára lépett, mely a halottak körmeiből készült (Hagelfati). Ő lett a fővezér Vigrid mezején, vele szemben az égi istenek és megdicsőült hősök vonultak fel. S megkezdődött az istenek csatája, melyben az ellenfelek kölcsönösen megsemmisítik egymást.

A világfarkas elnyeli Odint, Heimdal és Loki átdöfik egymást, Thor agyonüti a világkigyót, de annak gyilkos lehelletébe maga is belepusztul. Freyer, aki már nem rendelkezik az önmagától verekedő karddal, áldozatul esik Surtur lángpallosának. Tyr utolsó ereje árán a pokol kutyájával végez, Widar Odin fia a világfarkason bosszut áll apjáért. Ezalatt a sok szikrától, mely Muspelheim lángjaiból szabadon csapong mindenfelé, meggyullad a mindenség. A szent fa megég, tüze végig fut a sok világon, sudarától gyökeréig és minden lángba borul...

De idővel bekövetkezett a megujhodás. Új nap gyulladt ki az égen; a mélységből pedig új föld merült fel, mely lassankint füvet növesztett és virággal iródott be. Hoddmimir bűbájos erdejéből pedig egy emberpár lépett elő, a kik ott a világ végét egymás karjában átaludták: Lif és Lifthrazir. Az ő utódaik külömb és derekabb emberek, mint a régiek voltak. Az égi istenek közül is élnek még Widar és Wali, hozzájuk csatlakoznak Magni és Modi: Thor gyermekei, kiknek számára megmaradt atyjuknak félelmetes kalapácsa. Balder és Höder most már karöltve járják a «megujhodott mezőt» (Idafeld), mely a régi Asgard helyén támadt; az aranykor újból beköszöntött a világon...

SZLÁV MYTHOLOGIA.

Talán helyesebb lett volna, ha azt mondjuk: a szlávok mythologiája. Mert az egyes szláv törzsek nem kötötték magukat ahhoz, hogy az egyes mythologiai képzeteket közös néven nevezzék el. Még a közös és kétségtelenűl közösen is tisztelt természeti tünemények (nap, levegő, szélvihar) is különféle törzseknél különféle neveken szerepelnek. Az egyedül egységes vonás az, hogy a szlávság ősvallásában nagy jelentőséget játszanak azok a természeti erők és tünemények, melyek a földművest és pásztort érdeklik és melyeket, mint személyeket hol kérlelni kellett, hol pedig dicsérni és hálaáldozatokkal ünnepelni.

Ugyancsak közös vonása a szlávok mythologiájának az a nagy szerep, melyet a megholtak szellemei játszanak, a kik aztán hol jótékonyan, hol gonoszul bánnak el az életbenmaradottakkal. Tündérek és sellők járják be a világot és ezek a csoportos szellemek, melyek az összes elemekben lakoznak és jóformán mindenben elrejtőzve lappanganak csaknem oly számosak, mint a görög-római mythosban.

A kereszténység egyrésze elnyomta a szláv istenek táborát, de másrészt meg is szaporította. A nép oly szivesen foglalkozott régi isteneivel és oly szivesen ragaszkodott hozzájuk, hogy még a keresztény szenteket is a régi világtól kölcsönvett szinekkel vonta be. Ugyanezen szivósságnak eredményét képezik nyilván az úgynevezett prillwitz-i képek is; durva bálványok, melyeket a XVII. század elején találtak meg a tollenzi tó mellett brandenburgi területen. Eszünkbe sincs, hogy nekik az ősmythost illetőleg fontosságot tulajdonítsunk, de kétségtelen, hogy bennük a nép szunnyadó emlékezetének késő fellobbanását birjuk, a mely azért, mint a népléleknek erre vonatkozó megnyilatkozása, érdekes és tanulságos; arra az íróra és művészre nézve pedig, a ki idetartozó cselekvényekhez milieut és alakokat keres, épenséggel megbecsülhetetlenek.

Annyi tény, hogy egyes szláv törzsek még a történeti időben, pompás templomokat állítottak isteneiknek, mely templomok belül bálványképekkel, kivül az isteneknek dombormüvü képeivel voltak diszítve. Miért ne élhetett volna tehát a prillwitzi képek alkotóiban azoknak az emlékezete, a kik még a lant szavával dicsérték Perun-t, a villám és mennykő urát?

SVAROG.

Fényisten, egyuttal az istenek istene; úr valamennyijök felett. Tőle ered az ég és föld; tőle a fény és boru, világosság és vihar. Később midőn ezeket a tüneményeket külön személyesítették és a mystikus felfogásban mindeniket más-más egyéniségre bizták, Svarognak még mindig megmaradt a felhős égboltozat, melyből egyaránt jön a pusztító villám és a jótékony permeteg. Fontos szerepe daczára (vagy talán ép azért, mert a földi eseményektől oly távol állott) ábrázolásáról mit sem tudunk. Mythosok is gyéren füződnek hozzá. Gyermekei a Nap és a Tüz, a délszláv hagyomány szerint a Hold is, meg a hajnali Csillag is. Némely törzsnél az a hagyomány is előfordul, hogy Svarog meghal és karácsonykor ujjászületik.

PERUN (PERKUN).

A villám istene, kinek neve számos szláv törzsnél mai napig a villámot magát jelenti. Anyjáról (Perkuna tete) a lettek és litvánok azt tartják, hogy a poros napot esténkint megfüröszti és a következő reggel megint elbocsátja. Aggastyán képében ábrázolták, feje körül fénysugárral; hosszu ruhában, melyet testére öv szorít. Jobbjával bikára támaszkodik, baljában fáklyát tart. Az a szobor, melyet neki Hitvalló Vladimir (980-1015) még pogány korában Kijevben állított, fából volt, ezüstös fejjel, aranyos fülekkel. A fák közül neki szentelték a tölgyfát, melyhez ember módjára szóltak és borral kinálták. Szent füve a páfrány, mely Szentiván éjjelén virágzik, s melynek magva megtanít az állatok nyelvén érteni és kincset lelni.

NAPISTENEK.

A napnak egyfelül áldásos, másfelől öldöklő természetét különféle néven személyesítették meg. Teljes valójában Slnce a neve, a mi egyenesen a görög Heliosra emlékeztet. Másik neve Dazsdbog, a mit hol «jótétadó»-nak, hol «esőtadó»-nak szokás fordítani. Dazsdbog a napot mint az élet forrását, a gazdagság adóját jelenti; egyuttal azonban benne rejlik az égi tüz, az isteni szikra fogalma. Mint személyt az oroszok őt tekintik mythikus ősüknek. A harmadik napisten Chrys (az aranyos?), a kit máskép Svarožič (Svarogfi) névvel is jelölnek. A negyedik napisten Triglav, a ki azonban hadisten is volt. Már neve is elárulja, hogy hármas testünek, vagy legalább is háromfejünek képzelték. Különös tiszteletnek a balti tenger mellékén lakó szlávoknál örvendett. Fennt magasan a fellegek között lakik, a levegő-tenger közepében annak egy szigetén. Ide vonul el a napisten, ha napi munkájában elfáradt; itt laknak az elköltözött és még meg nem született lelkek, örök tavaszban, mely télen a természet barátságos erőinek is pihenőül szolgál.

SVENTOVIT, SZVANTEVIT

A tiszta, derült légnek megszemélyesítése, a termékenység ura, a kit azonban a jóslás istenének is tekintettek, lévén a jóslás felülről jövő világosság. Különösen Rügen szigetén tisztelték, a hol temploma Arkona városában állott. E templomban volt az isten fából készült szobra, mely óriást ábrázolt négy fejjel (talán a négy évszak?). Két kezében ijjat és bőségszarut tartott, melyet borral töltöttek meg. Övébe nagy harczi pallos volt akasztva. Maga a szentély szépen volt diszítve és drága piros szőnyegekkel a köznép szemei elől eltakarva. Csak a papnak volt megengedve, hogy évenkint egyszer a szentélybe lépjen, de annak is csak az ünnepség alkalmával, melyet aratás évadján tartottak. De akkor is csak úgy, hogy lélegzetét magába fojtotta, hogy lehelletével az istennek ne alkalmatlankodjék és környezetét meg ne szentségtelenítse.

Ilyenkor a pap megfogta a bőségszarut, kihozta és megnézte, vajjon mennyi hiányzik a borból. Ebből jósolta meg a termést. Minél több hiányzott, annál gyengébb termésre volt kilátás. A megmaradt bort kiöntötte, majd ujat tett a szarvba és áldomást ivott belőle az isten dicsőségére. Utoljára egészen megtöltötte és visszahelyezte az isten kezébe.

Ugyancsak Sventovit templomában kértek tanácsot a háboruk előtt. Lándzsákból összeállított akadályokon ugratták által az isten fehér lovát. Ha megbotlott bennök, rosszat jelentett. Majd kalácsot és más áldozatokat mutattak be neki, melyeknek sorában emberáldozatok is szerepeltek. Az egészet kicsapongó természetü, zajos lakoma fejezte be. Szerencsés háboruk után Sventovitnak ajánlották fel a zsákmánynak harmadrészét.

PODAGA.

Egyike azoknak az istenalakoknak melyek a prillwitzi szobrok közt előfordulnak, de a szlavista mythologusok szerint kétesek. A régebbi hagyományban mint a holsteini területen lakó vendek istene szerepel. Ő gondozta a vadászatot és halászatot, ügyet vetett a gazdaságra és az időváltozást is szabályozta. Öreg ember képében ábrázolták, néha oroszlánfejjel is ellátták, melléje pedig kisérőül vaddisznót tettek.

VELES, VOLOS.

Eredetileg napisten, a kit azonban hivei már nagyon korán pásztoristennek és a nyájak védőjének tekintettek. Különös tiszteletben az oroszok részesítették, a kiknél az istenek sorában mindjárt Perun után következett. Egyszemü óriásnak képzelték. 'Novgorodban híres szentélye volt, melynek helyén később Szent Balázsnak temploma emelkedett.

STRILOG.

Zivataristen, a kit szelekben és viharokban lakva, velök járva képzeltek és áldozatokkal kérleltek.

VESNA ÉS MORANA.

Vesna a támadó életnek és kikeletnek, Morana az enyészetnek, télnek és halálnak istenasszonya. Morana rossz kedvében lidérczczé változik és úgy bántja az alvó embert.

DEVANA, SIEBA (SIVA).

Tulajdonképen egy és ugyanaz: a termékenységnek, szaporodásnak továbbá a szerelemnek, sőt az életnek istenasszonya. Devanát aranyhaju szép asszonynak gondolták, nemkülönben Sivát is, a ki azonban két kezében almát és szőlőgerezdet tart, homlokát is szőlővenyige koszoruzza.

SZELLEMEK (VILÁK, RUSZALKÁK, JAGA-BABA).

A szláv néplélek apróbb istenségekkel ép úgy benépesítette a természetet, mint a vele rokon árja népek mythosalkotó képzelete. Az erdőket hol semleges természetü és névtelen szellemek lakják (lesije), hol határozottan veszedelmes óriások (bersztukok). De ezek közül egy sem hagyott olyan mély nyomot a köznép tudatában, mint a Jaga-Baba, továbbá a vilák és Ruszalkák. Amaz a sötét viharfelhő megszemélyesítése; gonosz szellem, a kitől a szláv mesék hősének úgy kell szeretteit visszaharczolnia. Sima, mint a kigyó és ravasz mint a róka, a mely állat az állatmesében Jaga-Babának helyére lépett. A vilák hol vizi tündérek, hol sorsistennők. Felemás szellemek, hol az állatok testvérei, hol a hős királyfi, Kralyevics Marko nénjei. A délszláv hagyomány aranyhajunak képzeli őket; aranyos, ezüstös ruhában jönnek el Töviske királykisasszony bölcsőünnepére. A Ruszalkák inkább hegyekben és erdőkben élnek. Szeretik és védik a virágot, miért is a szlávok róluk nevezték el Pünkösd havát. Valamennyi megegyezik abban, hogy szeretnek a gyanutlan halandónak találós meséket feladni; a ki el nem találja, összetépik.

ÉVSZAKOK ÉS HÓNAPOK.

Érdekes az évszakok és hónapok megszemélyesítése. Amarra a fehér-oroszok mythikus hagyományában akadunk. Szerintök a tavasz (Ljalja) szépen megtermett fiatal leányzó; a nyár (Cecja) gyönyörü asszony; az ősz (Žicen) sovány, öreges emberke; kuszált hajú, háromszemü; végül a tél (Žjuzja) szürke szakállal, galambősz aggastyán, hajadonfővel és mezitláb jár, kezében vasbuzogányt szorongat.

Nem kevésbbé plasztikus, a hogy egy szlovén mese a hónapok gyülekezetét leirja. A hegytetőn nagy tüz égett, körülötte tizenkét kő, a tizenkét kövön tizenkét ember. Három deres szakállu volt, három ifjabb, három még ifjabb, de a három legeslegifjabb a legszebb volt. Egyik sem szólt, szép csöndesen a tüzbe néztek. Legfelül a Jéghónap ült (Leden); haja is, szakálla is fehér volt, akár a hó, kezében botot szorongatott... És történt, hogy a Jéghónap felkelt, odament legkisebbik öcscséhez és odaadta neki a botot mondván: «Eredj testvér és ülj legfelül!» Amaz pedig odaült és megcsóválta a botot a tüz felett. Abban a pillanatban a tüz magasabban csapott fel, a hó olvadni kezdett; az ágak rügyeztek, a fák alatt fü sarjadt, a füben virág nyilt; tavasz volt...

ÓRIÁSOK, HAZAJÁRÓ LELKEK, ŐSÖK SZELLEMEI.

Az óriások a szláv mythosban ép oly jelentős és sokoldalu szerepet játszanak, mint a magyarban. Kimagaslik közülök Licho, az orosz Polyphem. De még az óriásoknál is érdekesebbek a hazajáró lelkek (vlkodlak), nyugtalan szellemek, a kik nem lelik helyöket a tulvilágon, melybe az igazak a tejuton (szivárványon) által jutnak. Azért tanácsos bizonyos napokon az ablakok közé ételt rakni, hogy a hazajáró lélek ételben-italban kárt ne szenvedjen. Kettős gonddal ügyeltek a temetés kifogástalan voltára, mert a lélek addig a fákon röpked, mig neki a végső tisztességet meg nem adták. Sőt az ősök lelkei azontul is megkivánták a tiszteletet, cserében pedig ők is őrködtek a megmaradottak felett, lévén minden háznak külön védőszelleme (Ded, Šetek, Buozik, Hospodarik), az oroszoknál épenséggel házi istene (deduska domovoj) «a ki - mondja a népdal - melegít a láng tüzében, dalt fakaszt a lány szivében».

MAGYAR MYTHOLOGIA.

A magyar mythologia létezését egyes tudósok még mindig tagadják. Pedig csak elfogulatlanul kell tanulmányoznunk a velünk rokon népek emlékeit (első sorban a Kalevalát); elfogulatlanul kell végignéznünk a magyar népmeséken és hagyományokon és tüstént elénkbe szökkennek azok az alakok, melyek az indoeurópai népek mythikus alakjaitól ép annyira különböznek, mint nemzeti géniuszunknak két páratlan bizonysága: nemzeti öltözetünk és nemzeti zenénk. Igaz, hogy a magyar annyira lemondott ősi mythosairól, annyira összetörte őket európai szomszédai kedvéért, hogy jóformán a mesebeli elátkozott tündérek sorsára jutottak, a kiknek feldolgozásához mindenkor egy-egy önfeláldozó hős kivántatik.

Ilyen önfeláldozó hősök mindazok, a kik daczolva gunynyal és kényelmes nemzetközi nembánomsággal a magyar mythologia létezéséről beszélni mernek. Voltak a multban, vannak a jelenben. Törekvéseikből, kutatásaikból, következtetéseikből, terjedelmes munka is* keletkezett, jeléül annak, hogy az átok enged és a tündér félig-meddig fel van oldva. Ennek a munkának nyomán adjuk az alábbi rövid ismertetést; buzdításul azoknak, kik a magyar müvészetben a nemzeti elemért lelkesednek; megnyugtatásul azoknak, a kik a tárgyért rajongnak, de a czél tudományos jogosultságáról maguknak és másoknak számot adni nem képesek.

A MAGYAR MYTHOLOGIA KORSZAKAI.

A magyar mythikus hagyománytól hasztalan várnók azt a változatos és mégis szigoru rendszert, mely az indoeurópai népek mythosait egyesíti. Nincs benne sem az a gyönyörü harmónia, melyet a hellén müvészet adott meg az Olympus lakóinak, sem az a szigoru rangsor, melyet a védák biztosítottak az indus szellemvilágnak. A magyar ősvallás eredete felett ugyanazon homály lebeg, mely a magyar nép őstörténetét takarja. De a mit e homályból is kiérzünk, a mit a vogul, finn és török hagyomány beszél, mindaz biztosan elárulja, hogy a magyar hosszu vándorutján nemcsak megőrizte ősi isteneit, hanem még másokat is kapott hozzá. Körvonalaikban ott látjuk a természet hatalmas erőinek megszemélyesítéseit, a jótékony égi testeket és azokat a szellemeket, melyek hol jók voltak, hol ellenségesek és melyeket azért hol bübájjal kellett fékezni, hol ajándékokkal megvesztegetni. A természetimádás mellett ott vannak az állatkultusz nyomai, párszi tüzimádás és sámán bájolás...

És mindezt, a mi Irán és Turán utjain az Uraltól és Volgától egészen a Dunáig lett a magyar géniusz tulajdona, egyszerre elkérte tőle a szeretet vallása, a megfeszített Megváltó fenséges tana. Eltüntek a tündérek, elbujtak a manók, mogorvák lőnek az óriások, az áldó kutak és oltárok vig népe elkomolyodott és a magyar nép csak titkos kegyelettel őrizett meg egyes mondákat, miknek javát szintén a felmagasztalt szüzanya és más szentek tiszteletére áldozta. Csak ha esténkint a csillagos nagy ég felüti csodás könyvét, akkor esik a magyar pásztor tekintete a «Hadak utjára», melynek mesgyején ősei e hazába jöttek és ujból látja megcsillanni a szőke Tiszának vizében az «utasok csillagát», a «vendég csillag»-ot és a «jámborok» csillagát. A Gönczölt, mely az istenek szomszédja és a Kis-Bérest, a mely megmondja, vajjon éjfél előtt vagy éjfél után van-e az idő... És beszél róluk és sok egyébről társainak és cselédeinek és tagja lesz annak a nagy, de egyre fogyó tábornak, mely megőrzi és tovább adja a tudomány eleven és tiszta forrását: a hagyományt.

Alább következő előadásunkban lehetőleg mellőztünk mindent, a mi vitás és csak azt soroltuk fel, a miben a rokon népek őshagyománya találkozik a jelenkori magyarság élő néphagyományával.

MYTHOLOGIÁNK ISTENCSALÁDAI.

Maga az isten szó az ősvallásban nem igen jelentett többet tündérnél, legfeljebb valamivel nagyobbat. Mégis annyira összeforrott a magyar nép lelkével, hogy még a keresztényiségnek egyedúrrá lett Istene mellett is fennmaradtak az ős istenek, miket a régi emberek öreg istenekre és kis istenekre osztva, családjuk és udvartartásuk szerint csoportosítottak. Minden család élén korlátlan tekintélylyel az apát, az öreget találjuk, ezüst fürtű feleségével, a kit fiúk és leányok vesznek körül. Ilyen családja van a Napnak és Holdnak. A Napnak van barlangja, aranyháza, melyet egy öreg asszony, az izzó vörösarczú Nap anya őriz. Ezt éjjelre hazajövő fia tisztességgel köszönti, ő viszont hüsítővel fogadja a tüzes képűt. Apja a Napnak a felső Ég, nevelő anyja a Hajnal, a ki viszont az Éj felesége. A Hold háza meredek ezüst hegy ormán van, ezüstből készült és magas árnyas fák veszik körül. Ezt is tisztes öreg asszony őrzi: a Hold anyja. A Napnak és Holdnak (a mesékben már napkirálynak és holdkirálynak) fiaik és leányaik is vannak, a kik közül azonban csak az utóbbiaknak jutott lényegesebb és jelentősebb szerep. Szeretik a halandó embert, sőt néha napján férjhez is mennek hozzá; rendesen azonban a szivárvány szélén vagy az ég piros fellegén ülve szövik azt az aranyvásznat vagy hímezik azt az ezüstgyolcsot, melyet aztán jó kis leányoknak vagy boldog menyasszonyoknak ajándékoznak. Megesik az is, hogy a földre ereszkedve pörgetik orsójukat és fonnak, szőnek, csak legyen, a ki kéri...

Közel a Napkirály birodalmához esik a Szélkirály, a ki anyjával (Szélanya) egyetemben szivesen segít bárkinek baján; sőt ha máskép nem megy, hátára veszi az ügyes-bajos embert és úgy juttatja czéljához. A Szélkirálynak is vannak fiai, a kik minduntalan összevissza járják a világot.

Mélyen a föld alatt, drágakövekkel kirakott barlangban lakik a Földanya. Férje a dörgés istene, gyermekei az óriások és törpék. Mogorva asszony, ki a barlangjába törő halandót azzal fenyegeti, hogy sohasem lát többé napvilágot, de ha «Jóltevő anyának» szólítják, megengesztelődik, sőt kőinget ad vendégének, hogy azt a meleget kiállhassa, mely a tűz országában uralkodik.

Az erdő és vadászat istenét Tápiónak hívták. Deres szakállú öreg; ködmöne famohából készült; süvegje olyan, akár a tűlevelű fák koronája. Az erdő közepén, hatalmas kiterjedésű udvarban lakik, körülötte gyermekei és cselédei, a kiket három várban helyezett el: a favárban, csontvárban és kővárban. Ott vonják meg magukat a karcsú fenyőszálak, az alázatos boróka és a jótékony berkenyefa tündérei. Az udvar kapui sugárzanak az aranytól és ha Tápió kilép rajtuk új lombot kap az erdő, méz terem a fa odvában és a vadak, akarva, nem akarva, a vadász útjára terelődnek. Fia és leányai hasonlókép igen jótékonyak, őket őrizte meg a magyar népmese «erdők leányai» néven, Tápióról pedig virágzó alföldi községeket nevezett el...

BOLDOGASSZONYOK, SZÉPASSZONYOK.

A magyar mythologia nőalakjainak egyik különleges érdekű csoportját képezik a Boldogasszonyok. Régi tiszteletüknek nyoma különösen a szegedvidéki nép között maradt meg. A szegedi nép úgy tudja, hogy hét Boldogasszony van, a kik közé nincsen befoglalva a Kisasszony, a Nagyboldogasszonynak mindvégig szűzen maradt leánya. Mikor a szegediek a hét Boldogasszonyt felsorolják, soha sem hiányzik a Gyertyaszentelő-, Gyümölcsoltó- és Sarlós, azonkívül mindenkor megvan az egyszerűen csak Boldogasszonynak nevezett jótékonyszellem és a Nagyboldogasszony.

Nagyboldogasszony volt az ősvallásban az életet adó istenasszony. Azért is ő a gyermekágyasok őre, láthatatlan segítője (Szülő Boldogasszony), ő viselt gondot a családra és mindezért az asszonyoknak rajongó tiszteletét élvezte. Szent napja a kedd volt, melyen a Nagyboldogasszony tisztelői régente is, ma is tartózkodnak a nehéz munkától. A jelenkori keresztény magyarságban Szent Anna alakja felel meg a Nagyboldogasszonynak; ő neki teszik meg és váltják meg keddi fogadalmaikat az anyák és anyajelöltek, neki tartanak hétszeres keddi bőjtöt. Ő az, a ki az újszülöttről és az édes anyáról gondoskodik, odaküldvén saját leányát, a Boldogasszonyt, a kinek tisztét a kereszténnyé lett magyarság magára Krisztus anyjára ruházta.

Korántsem olyan jóságosak, inkább félelmetesek a Szépasszonyok. Szinte a Boldogasszonyoknak visszájára fordított alakjai. Gyermekijesztők és éjszakák rémei, kik a gyermekágyas asszony megrontására törnek, kicserélik gyermekét, éjjel kiszólítják a beteget és kegyetlenül megtánczoltatják; szegény ember szénáját széjjelhordják, tehenét véresre fejik. A szépasszonyok közül tekintélyre nézve kimagaslik az, a kit a magyar nép egyes számban nevez Szépasszonynak, a székely Czifraasszonynak. Az ő kötényébe esik az a gyerek, a ki magát megüti; ő rontja meg azt a férfit, a ki borral bánni nem tud, az ő ágyát fekszi meg, a ki a szerelemmel visszaél. Maga mulatós, a ki éjfélkor jár bort inni, hétszer iszik belőle és azt a mi megmarad, a ház végére önti. A szépasszony csillaga az, mely a skorpió csillagképében a legszebben fénylik, vászna pedig, melyeket éjjelenkint kitereget, a «Hadak útja» (Tejút). Ezt a vásznat öntözgeti este-reggel és az alápergő viz, mely a szépasszony kezéből hull, nem más, mint a harmat...

KISISTENEK.

TÜNDÉREK, TÜNDÉR ILONA.

Hagyományaink szerint egykor hazánkban, de különösen Erdélyben Tündérország volt, aranyos vizű patakokkal, hol a fürdő tündérleányok aranyszálakat fésültek ki fürteikből. A tündérek jóságosak és vendégszeretők voltak, terített asztaluknál mindenki jóllakhatott, míg csak az emberek hálátlansága el nem riasztotta őket a földről. Sokan a nagy tündérországba tértek vissza, mások kőbálványnyá varázsolódtak, ismét mások hegyek rejtekébe, földalatti tündérlakásokba húzódtak, vagy fényes kastélyaikkal egyetemben a föld alá sülyedtek. Ilyen a firtosi aranyoszlopos palota Udvarhelyben, ilyen a Rapsonné palotája, melyet aranylánczon függő emberfej nagyságú három gyémántgolyó világit meg, rejtekeiben pedig garmadába rakva megmérhetetlen kincsek, aranyrudak, kárbunkulusszemű arany oroszlánok hevernek.

Ezek az elrejtőzött tündérek, nyilván a mythikus őrző szellemek, mindnyájan nők, a kik távol tartják magukat az emberektől, de azért láthatatlanul most is gondjuk van rájuk. Néha-néha ki-kijárnak holdas éjjeleken tánczolni, fürdőzni; tánczos lépteik nyomán virágok nyilnak és széles jókedvökben minden éjjel elnyűnek egy pár sarut. Szépségök közmondásos és bár jobb szeretnek hattyúalakot ölteni és fehér galamb formájában megjelenni, azért földi emberek is megleshetik őket örökifjú szépségökben, hófehér ruhában, sarkukat verő aranyhajjal, dagadó kebellel, melyen meglátszik, hogy tejtóban fürösztötték. Ajkuk hol dalol, hol kaczag; gyöngyöt sirnak és rózsát nevetnek, kék szemök megszégyeníti a nefelejtset.

Nem csoda, ha aztán a halandók szivét megejtik, a mint hogy a szerelemnek maguk is rabul esnek. Ilyen szeretkezések képezik azt a mesebeli aranyhidat, mely a tündéreket és tündérkirálynékat a mesebeli halandókkal összeköti. A kalandos tündérkirálynék a főtündéreknek, a Boldogasszonyoknak, földreszálló változatai, legjellemzőbb képviselőjük Tündér Ilona, vagy mint a nyitravölgyi magyar leányok nevezik: «selyem sárhajú (sáraranyhajú) Magyar Ilona». Neve is magyar, emléke is leginkább tiszta magyar vidékeken él. Mikor még az «aranykert», a Csallóköz, a tündérek hazája volt, Tündér Ilona a Dunaágban hattyú alakjában úszkált. De sehol sem maradt a bűbájos tündérkirályasszonynak annyi nyoma, mint a székelység ősi várában, bérczes Erdélyben. Lakását mutogatják a kovásznai várhegyen és Mikházán; várkastélyait a kebelei tetőn és Csikszent-Domokoson; a köszvényes-remetei várhegyen megtaláljuk Tündér Ilona leányának várát, a Firtos alján meg épenséggel a Tündér Ilona kocsiját. A hagyomány szerint ezen kocsikáztak ki a Firtos vár tündérei holdas éjjeleken. Egyszer annyira elmaradtak, hogy a kakas megszólalt és ők még mindig útközben voltak. Akkor a kocsi kővé változott. Tündér Ilona alakja többszörösen megihlette hazai költőinket és művészeinket. Példa rá a budapesti Vigadó freskói.

ÁLLATKIRÁLYOK.

Miként a tündérek mind nők, azonképen a magyar mythos állatkirályai mind férfiak. Óriások, a kikhez állatjaik hálni járnak. Egymástól messze, de mégis egy végben laknak a Napkirálylyal, Holdkirálylyal és Szélkirálylyal, a kik nem egyszer támaszkodnak rájuk és küldik hozzájuk a magával tehetetlen halandót, hogy boldogulhasson.

Gyakran maguk is valamelyik alattvalójuk alakját öltik magukra, oly módon, hogy észrevétlenűl adnak alkalmat az embernek, hogy érdemeket szerezzen, miket aztán busásan jutalmaznak. A ki velök (állatalakjokban) ételét megosztja, őket valamely bajukból kisegíti, számíthat segítségükre; vagy társául szegődnek, vagy bűvös szert ajándékoznak neki (tollat, szőrt, halpénzt). Ezzel ragadják ki a veszélyből, melyet ők előre tudnak, de melyet csak akkor hárítanak el, ha a földi ember az általuk felajánlott bűvös szerben bízik és azt igénybe veszi.

Ezek a Gondviselésszerű állatkirályok szép számmal vannak. Ilyen: a kácsakirály (megfelel a finn hitrege kacsatündéreinek, sotkotär); a békakirály (voguloknál Numitarom fia); az egérkirály (a kihez a szelek királya küldi a halandót); a farkaskirály és különösen a méhek királya, ki égi írt hoz a búsúló anyának, hogy kenje meg vele és ébressze életre megholt fiát.

További érdekes állatkirályok: a galambkirály, halkirály, de különösen a kigyókirály. Amaz varázseszközül tollából ad egyet jóltevőjének; a halkirály kétféle alakú, hol ember, hol valóságos hal, még pedig csuka (a vogul csukaóriás járkum párja). Az emberalakú halkirály birodalma a tenger alatt van. Lépcső vezet bele és a ki azon lemegy, annak a feje felett egyszer csak összecsapódik a tenger és rettentő nagy pusztán találja magát. A puszta közepén rengeteg gyümölcsös, benne a gyémántos aranyruhás halkirályné palotája, hol szerelmes urára várakozik. Jóságos és hatalmas a kigyókirály. Még kis fiainak fején is gyémántkorona ragyog, ő maga pedig oly bűbájos, hogy alattvalóival akár a földarabolt emberek tagjait is össze tudja forrasztani.

Befejezésül még néhány szót a rókakirályról, a sasok királyáról és a medvekirályról. A rókakirály hálás és szótartó, a sasok királya szivesen megcseréli erejét a megszorúlt halandóval; de mindezeknél nagyobb ereje lehetett a medvekirálynak. Hiszen a velünk rokon vogulok mondája szerint a medve felsőbb lény, Numi Tarom leánya, a ki hallja a hamis esküt és besúgja az égieknek. A Kalevala is kiváló állatnak tartja a medvét, a mely nem szalmán született, hanem «a hold mellett, a nap körül a nagy medve csillag vállán, a levegő lányainál, a természet szűzeinél!»

A TÁLTOS-LÓ.

Tündérló, melynek lényegéhez tartozik, hogy mesés tulajdonságait szánalmas külső alá rejti. Így teszi próbára a mesék hőseit, a kiket aztán jutalmul győzelemre segít. Egyik alakjában rendesen girhes-görhes állat, melynek csak csontja van, meg bőre, de azért beszélni tud, sőt kitalálja a gondolatot, előre látja a jövendőt. Ha pedig szükség van rá, egy tekenő parázstól megrázkódik és egy-kettőre aranyszőrű paripa lesz belőle. Ő mondja meg gazdájának, minő fegyvert vigyen magával, aztán pedig megkérdezi, hogyan repüljön: úgy-e, mint a szél, avagy úgy, mint a sebes gondolat. Még azokra az üveghegyekre is fel tud kapaszkodni, melyek tündérországot elrekesztik, de csak akkor, ha aranypatkója gyémánt szegekkel van kiverve.

ROSSZAK.

A KIK JÓK IS, ROSSZAK IS.

Óriások

. Hatalmas lények, kiknek eredetéről meséink hagyománya nem igen emlékezik, de Erdély bérczei telve vannak nevökkel és mythikus szereplésökkel. A szirteken meglátszik sarkuk, öklük és talpuk: váraik, útjaik, kútjaik szinte ellepik a hegyeket, völgyeket. Bennök az erő van úgy megszemélyesítve, mint a tündérekben a szépség. A lakásaikra vonatkozó hagyományon meglátszik, hogy minden ugor nép saját otthonának képére és hasonlatosságára teremtette. A vogul mondák szerint földvárakban laktak, magyar meséink szerint hatemeletes gyémánt-kastélyban vagy sarkon forgó aranyvárban. Ők voltak Isten első teremtései, a kik az utánok származott emberek elől váraikba zárkóztak, de még oda is olyan utakon jártak, miket külön és saját használatukra építettek. Ilyen «várútjai» a Honárka és Attila útja a bodzai szorosnál. Volt egy királyuk is, Bábolna, a ki a többi óriásokat aranyharangokkal szokta gyűlésre hívni; a harangokat halála közeledtekor várának kútjába temette és azok ünnepnapokon ma is zúgnak.

Az óriások hol várurak, kik nagy birtokokkal rendelkeznek, hol parasztok. Az elébbinek példája a Kutyafejű, a ki birtokait csak táltos lóval utazhatja be, az utóbbiaké a Fanyüvő, Kőmorzsoló, de különösen a Vasgyúró. Valamennyinek bűbájos állatok, fegyverek és egy külön erő áll rendelkezésére. Ilyenek: a táltos-ló, a bűbájos kard, mely magától verekszik és az «erős bor», melyből minden csepp ötezer ember erejét kölcsönzi a halandónak. Őket legyőzni bűvös fegyver nélkül nem lehet s azért oly hatalmasok, hogy jót-rosszat egyaránt tehetnek.

Hatalmukat csak akkor nem fordítják az ember ellen, ha apjának szólítja őket; egyik-másik fiává is fogadja, avagy saját vállain hordozza (Szép Palkó barátja, az óriásokat lépő). De haragjuk is féktelen. Három izben is meggyilkolják az embert, a kit szagáról ismernek meg. A mondák kősziklái kővé változott gonosz óriások.

Törpék

. Alighanem kölcsönvett alakok, melyek azomban nagyon egybeforrtak a nép gondolkodásával. Szivesen érintkeznek az emberekkel, kedves szokásuk az incselkedés. Földalatti barlangokban, odvas fákban laknak; ügyesen mozognak és bűbájos természetöknél fogva nehezen legyőzhetők. Valamennyien aprók, kalapjuk akkora, mint a gyűszű. A férfiak feketék, nagy szakállúak (ebben a szakállban rejlik erejök), a nők hófehérek, dús hajuak. Egy-egy kezükön hat ujj van, sohasem fáznak, pedig csak egy szál ruha van rajtuk (a férfiakon nadrág, az asszonyokon szoknya). A férfiak karjukon gyémánt-karpereczet viselnek. Ők ássák az érczeket, külön pénzük is van, királyuk valamennyiöknél fél lábbal kisebb. Nem szeretik, ha valaki háborgatja őket, néha el sem bocsátják, máskor meg ugyancsak ráijesztenek, például a «bakarasznyi» törpe, a ki hármas üveghegy aljában lakik és országa háborgatóit keresztülhajigálja az üveghegyeken.

Bányarém

(Bányi pásztor, Birgej a német Berggeist-ből) a bányák népének egyaránt szeretett és rettegett szelleme. Többnyire úgy jelenik meg, mint szakálas kis ember, vörös nadrágban és fehér kabátban; lábán csizma, fején bányászsapka, kezében bányamécses. Csizmája aranyos, könnyen kúszik a sziklákon. Megesik azomban az is, hogy nem igazi alakjában mutatkozik, hanem hol hosszú asszonynak, hol ősz-embernek vagy fekete embernek látják, hol pedig állatnak (bagoly, denevér, ló, kutya). Mogorva természetű; nem szereti, ha a bányában káromkodnak, még kevésbbé ha fütyölnek. Ellenben az éneklésnek nagy barátja. Az embert (a bányászt) csak akkor pártolja, ha jó, szorgalmas, erkölcsös. Akkor előre figyelmezteti a balesetre, kopogtatással jelzi a gazdag eret; de ha a bányászok rosszak és megbántják, boszút áll rajtok, sőt a bányát is megveri, meddőségre kárhoztatja vagy épenséggel kiapasztja. Így fogyatkozott meg Selmeczen az áldásos Mihály-akna, így a breznóbányai aranybányák, a hol a bányászok megölték a bányarém feleségét, Runát, a miért félrerakott eleségükből evett.

Kópék

. A német Kobold-okkal rokon, de a finn, lapp és török manókkal (Kööpeli) is egyező rémek, a kik a föld alatt országgal és vezérrel bírnak. Onnan járnak fel ijeszteni és kivált a gyermekeket rettegtetik. A Kópé apró, (két arasz) nadrágja vörös, kabátja fekete, egyik lábára sánta, az orra is másfelé áll, mint a rendes embernek; szeme fénylik, mint a macskáé, körme akkora, mint más ember ujja, kezefeje, mint a nagy kalap. Ha feljön, sót és kenyeret kér, a kit megfog elviszi, aztán csizmája orrával nyit magának utat a földbe. Ha gyermekek (versikékkel) idézik, aranyos szekéren, zöld köntösben jelenik meg, senkit sem bánt, sőt megteszi, a mire kérik; de haragos, ha csupa tréfából kell feljönnie. Felnőttek úgy hívják, hogy sót és kenyeret, kést és villát tesznek az asztal négy sarkára. Pénz soha nincsen nála, a ki azt akar, a Kópéval el kell mennie.

A lidércz.

Hol a németből, hol a szlávból szokás származtatni, pedig emberemlékezet óta otthonos a magyar hagyományban. Ujjnyi nagyságú majomfejü emberke, a kit úgy kell nevelni fekete jércze tojásából, melyet az ember három hétig bal hóna alatt hordoz. Más hagyomány szerint csirke alakjában kél ki. Urának minden parancsát teljesíti, de ha dolgot nem kap, gazdáját öli meg. Számot tart a gazda ételének első falatjára, italának első cseppjére, ha ezt meg nem kapja, megfojtja az urat, kit külömben gazdaggá tesz. Ismét más hagyomány szerint a lidércz olyan, mint a tüzesgomolyag, szikrázva röpül ki-be a kéményen és olyan pénzt hord, mely a sötétben fénylik. Nehéz rája szert tenni, még nehezebb tőle megszabadulni.

Garabonczosok, barabonczások.

Nevök szláv eredetű, sajátságos módon mégis tiszta magyar vidékek népe emlékezik róluk. A levegő urai. Összesen tizenketten vannak, a kik testvérek és a felhők között laknak rozmaring erdőben. Jó dolguk van ott, de enniök egy évben csak egyszer szabad. Akkor lejönnek a földre, jóllaknak édes tejjel és összefogdossák a sárkányokat, mert rajtuk szoktak lovagolni. A palóczok hite szerint a barbonczás váltott gyermekből lesz és mikor a földön jár, apró, szakállas, bajuszos emberke, a ki más embernek a kötözködésig sem ér, de azért vihart támaszt és felhőt olvas le az égről. Erősen szláv hatást mutat a dunamelléki «garaboncziás diák». Tizenkét iskolát végzett diákból kerül ki, a ki sok bolyongás után egy barlangba jut és ottani társaival együtt tanulja a tizenharmadik iskolát. Ennek végeztével egyikük elpusztul a szerencse kerekén, a többiek világgá mennek, hol koldulva és sárkányokat nyergelve, hol kincseket gyűjtve. Jaj annak, a ki kérelmöket megveti; úrrá lesz, a ki jó szívvel fogadja őket.

Erdei csoda.

Az erdők őre, a ki neheztel a favágókra, a miért kedves fáit bántják. A kalotaszegi néphitben vad tekintetű, szőrös testű vén ember (Vadöreg), a ki fent a havasokon ide s tova barangol, s a kinek a favágók engesztelésül ott hagyják a fák tönkjét. Hasonlít a finn Retimohoz, a ki szintén tiltja a favágást.

Vízi leány.

Kutakban lakik és onnan leselkedik a gyermekekre. A csecsemőket kicseréli, a nagyobbakat a kút széléről lerántja; de ha szépen kérik és megtisztelik, kiengesztelődik, sőt karácsony éjszakáján a kút tükrében megmutatja a jövendőt.

EGÉSZEN ROSSZAK.

Fene

. Gonosz betegségnek megszemélyesítése. Eszi, rágja, viszi az embert: lép, mászik, száll; uszítani lehet, mint a kutyát. Szeged népe ma is tizenegyfélét ismer. Néhol asszonynak képzelik, a kinek kő a párnája, vasból való a lepedője.

Vizi manók

. Különféle alakban leselkednek a parti emberre. Megesik, hogy jóképű öreg ember csalogatja magához a gyermekeket és ha sikerült a csel, félig csikó alakú rémkép nyerít e felett való örömében (Sajó-vámos). Másutt (például a Perecz folyóban zöld ruhás kis vizi ember lakik, a ki néha az emberek között is megfordul és ilyenkor víz csöpög az ujjairól. A ki megbántja, azt behúzza magához a vízbe, a lelkét pedig egy korsóban palotája falára függeszti. Sok korsó függ ott, mindenikben egy-egy lélek lakik, Szeged vidékén egyaránt rettegnek a Holt embertől, a Fekete gyermektől és Veres sipkástól. Az első holtnak teszi magát, de mihelyt a csolnakba teszik, azt is, meg a rajta levőket is a mélységbe húzza magával.

Tering

. A magyar regevilágnak földalatti istene, kinek helyébe később az ördög lépett. A vogul hagyományban térn ma is annyit jelent, mint ördög, lidércz, tehát bolygó tűz, mely jár és hét nyelvű.

Iz

. Rosszakaratú hatalmas szellem, melyet káromló szólások (Egyen meg az Iz, vigyen el az Iz! Eger.) őriztek meg. Nyilván azonos a finn Hiési-vel, a ki testvéreinek, a Kalevala daliáinak annyi sok bajt okoz. Van családja és gazdasága, iramszarvas nyája és ménese. Tartózkodó helye a hideg éjszak, hótalpon és korcsolyán jár, még pedig oly erővel, hogy előtte darabokra törik a kő, elhasad az ág. Kedves teremtése a kigyó.

Ördög

. Nem a keresztény néphit, de az ősvallás démona. Fekete ember, a ki fekete lovon jár, fekete ruhában, fekete kutyával. Kedves állatai (kakas, kecskebak, holló) szintén feketék. Lakása a föld alatt van (erdélyi néphit szerint Gyalu-vára közelében). A ki meg akarja látni, annak elébb pokoli sötétségen kell áthaladni s csak azután kezd virradni. Minél alább jutunk, annál nagyobb a fény, vakítóbb a világosság, s e vakító fényben terül el az ördög kertje, tele olyan virágokkal, miket emberi beszéd le nem irhat. Az ördögnek van felesége is, gyermekei is; sőt udvara, fegyveres népe, sok cselédje. De azért a bűbájos gyürű fordulatára megjelenik, annak jeléül, hogy felette is létezik egy nagyobb hatalom; a büvölés-bájolás hatalma...

*

Félrevontuk a fátyolt, a feledés fátyolát, a magyar mythos töredékeiről, a melyek úgy hevernek szerteszéjjel, mintha egy hatalmas kéz sújtott volna az óriás épületre, melyhez egykor tartoztak. S valóban úgy is történt. Az idő hatalmas kereke alig hagyott meg valamit a régi büszke épületből és e pusztítást megint csak az idő, a korszellem teheti jóvá. Az időtől várjuk azt a nagy embert, ki a népek szeme elé újra odaállítja; a világ szószékére, a szinpadra újból odavarázsolja az ősidők hitét és regevilágát, a magyar regés kort, úgy mint azt a germán mondákkal Wagner Rikárd tevé. Ki ismerte ő előtte hős Szigfridet és Lohengrint, daliás Brunhildot a walkyrt és a Nibelungok kincsét? Szobatudósok és vidéki mesemondók!.. A nagy német nép zöme közönyösen haladt el mellettök, Nagy Frigyes pedig azt mondotta a Nibelung-énekről, hogy «nem ér egy töltésre való puskaport». Ma meg mindenki ismeri, még az is, a ki műveltnek látszani akar. Így történhetik ez meg nálunk is... Csakhogy egy magyar Wagner kell hozzá, meg egy olyan szabású hatalmas magyar nagyúr, a minő német földön Bajor Lajos volt.

---

Jegyzet

* Kandra Kabos, Magyar Mythologia, Eger, 1897. ^[VISSZA]