Szefard serelmek es indulatok

Nyitó oldal

Tartalom

Magyar
zsidó
weblapok

szombat@elender.hu

Szefárd sérelmek és indulatok

Ehud Barak

, az izraeli hadsereg volt vezérkari főnöke, jelenleg a Munkapárt vezetője és miniszterelnök-jelöltje nemrégiben szükségesnek látta, hogy bocsánatot kérjen Izrael szefárd zsidó közösségétől azokért "a fájdalmakért, amelyeket az államalapítás első éveiben okozott" az országban akkor döntő befolyással rendelkekző és túlnyomórészt askenázi elit.

A baloldali Munkapárt, amely többségében az askenázi szavazók bizalmát élvezi, a legutóbbi választásokon csekély mértékben alulmaradt, ezért szükségesnek látta, hogy nyisson a szefárd szavazók felé. Barak apológiáját számos politikus és újságíró azonnal választási trükknek minősítette.

A "szefárd" az iszlám országokból bevándorolt zsidóság gyűjtőfogalma. (Általában idesorolják a jemeniket vagy az irakiakat is, holott ők nem az egykor Spanyolországból - héber nevén: Szfarad - elüldözött zsidók leszármazottai.) A mára Izrael zsidó lakosságának több mint felét kitevő szefárdok döntő többsége az ötvenes évek elején érkezett Izraelbe, amikor a zsidó állam megalapításán felbőszült arab vezetők saját országaik zsidóságával éreztették haragjukat. Ekkor - néhány év alatt - 790 ezer bevándorlót fogadott be az akkor 600 ezer zsidó lakosnak otthont adó Izrael. Az ország néhány évvel megalakulása és az azt követő súlyos háború után, maga is roppant szegény volt, szomszédai gazdasági és katonai blokádjától fojtogatva csak rendkívül szigorú intézkedések meghozatalával volt képes megbirkózni a menekültáradattal. Az elhagyott arab házakban, majd kiürült angol katonai táborokban, utána sátortáborokban és végül sebtében felállított bádogkunyhókban elhelyezett bevándorló tömegek sanyarú körülmények között élték át az első éveket (húsz sátorra jutott egy vízcsap és egy vécé). A szegénységben és a nélkülözésben persze osztoztak az askenázi bevándorlók vagy a régebben honos izraeliek is. Mindannyiukat lelkesítette azonban, hogy a zsidók közös hazáját építik.

Ám a közös haza képe az askenázi zsidók életfelfogását tükrözte, akik e hazát még az elmúlt században Európában "kitalálták", és most igyekeztek a gyakorlatban is megvalósítani. A hagyományos észak-afrikai közösségekből alijázókat individualista magánéleti viszonyok és az európai kollektivista szemléletnek megfelelő munkaszervezés fogadták: apa, anya gyerekek kerültek egy sátorba; munkára külön mentek a nők és a férfiak. A bevándorlási hivatal tisztviselői éjt nappallá téve dolgoztak, és nem sokat foglalkoztak azzal, hogy a bevándorlók számára olya fontos nagycsalád-modell az új körülmények közt széthullik. Szülőföldjén a nagycsalád feje, a patriarcha korlátlan tekintélynek örvendett a famíliában, az új hazában viszont a hivatalnokok nem láttak benne mást, mint támogatásra szoruló öreget, akiket külön szálláson helyeztek el. A vallásgyakorlás elé természetesen nem gördítettek akadályt, de az új hazában ennek társadalmi súlya csekély volt: a vallási törvények betartása nem segítette elő a ranglétrán való emelkedést.
Nem kerültek be nagy számban a szefárd zsidók az izraeli társadalom egyik elitintézményébe, a kibucba sem. Idegen volt számukra a kelet-európai kollektivizmus e megtestesülése. (Mikor a piacgazdaság beköszöntével, a kibucok és mosávok kedvező feltételek mellett megvásárolhatták földjeiket az államtól, és azok ára az egekbe szökött, természetesen az askenázi lakosság volt a változások fő nyertese, hiszen döntő többségében ők működtették a kollektív gazdaságokat.) Hasonlóképpen sokáig askenázi dominanciájú maradt az Izraelben kulcsfontosságú hadsereg, valamint az államigazgatás. Nehezen jutottak be a keleti zsidók az elit iskolákba is.

Miután a táborokat felszámolták, a szefárd zsidók közül sokan kerültek az ország új, fejlődő városaiba, melyek az agglomerációs centrumoktól (Jeruzsálem, Haifa, Tel Aviv) és az ott koncentrálódó elit intézményektől távol voltak. A baloldali kormány nagyarányú fejlesztési tervei nem mindig váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, a periféria városaiban magas a munkanélküliség, nincsenek elit tanintézetek, így a túlnyomórészt szefárd zsidó lakosság a felemelkedés útjaitól távol került, és aránytalanul nagyobb terheket kell vállalnia, ha például gyerekeit jó iskolákba akarja küldeni. De az egyenlőtlenség újratermelődik a nagyvárosok szefárdok által lakott negyedeiben is.

Kétségtelen tény az, hogy a mai izraeli társadalomban a keleti zsidók kedvezőtlenebb helyzetben vannak, mint askenázi testvéreik. Ha csak a szabrékat (a már Izraelben születetteket) tekintjük, az európai származásúak 54 százaléka tanul tovább az érettségi után, míg a szefárdok közt ez az arány csak 25 százalék. Az egyetemek orvosi és jogi karain 25 százalék a keletiek aránya, a tudományos fokozattal rendelkezők között kevesebb, mint 20 százalék - holott ma már ők vannak csekély többségben az országban. A fentieknek megfelelőek az arányok a magasabb kvalifikációt megkívánó munkahelyeken is.

Az is igaz, hogy a szefárdok mára sokat ledolgoztak hátrányukból. Míg ezelőtt huszonöt évvel a keleti bevándorlók szinte mind a hierarchia alján helyezkedtek el, gyerekeik ma már a társadalom minden rétegében megtalálhatók. A politikai elitben a legkedvezőbb a helyzetük: a Kneszet tagok egyharmada szefárd, a miniszterek körében pedig éppenséggel többségben vannak. Ezen belül is két kulcsfontosságú tárcának is szefárd gazdája van: a hadügyekett Jichak Mordecháj, a külügyeket Dávid Levi irányítja.

A vita ezért nem is a fenti kétségbevonhatatlan tények körül zajlik, hanem inkább arról: növekszik-e az egyenlőtlenség a két népcsoport között vagy csökken. Egy tanulmány az előbbi tényt látja bizonyítottnak: a két csoport közti jövedelemkülönbség az elmúlt tíz évben nőtt. Egy másik tanulmány viszont azt hangsúlyozza, hogy a képzésben megmutatkozó egyenlőtlenség csökkent. Miután a társadalmi folyamatok csak évtizedekben mérve hoznak egyértelműen észlelhető változásokat, igen sok függ az egyelőre bizonytalan kimenetelű tendenciák értékelésétől. Aligha véletlen, hogy az előbbi, kedvezőtlen információ a baloldali, kritikus beállítottságú Jerusalem Report hasábjain jelent meg, az utóbbit viszont a hagyományosabb, a cionista értékek iránt erősebben elkötelezett Jerusalem Post közölte.

Weizman államelnök nem is kíván tudomást venni szefárdok és askenázi honfitársaik közti különbségről. Simon Peresz volt miniszterelnök az etnikai politizálásról így vélekedett: Nem a hátrányos helyzetre kéne figyelni, nem abból kellene az identitást felépíteni, hanem a pozitív teljesítményből."

Velük ellentétben épp az etnikai különbségek és sérelmek hangsúlyozására játszik a Sasz párt, amely a szefárd zsidók méltóságának helyreállítását tűzte zászlajára. A Sasz jelenleg Izrael legdinamikusabban növekvő pártja: parlamenti mandátumainak számát a legutóbbi választásokon megduplázta (jelenleg 10 hellyel rendelkezik), ami arra utal, hogy a szefárdok fogékonyak az etnikai alapon történő politizálásra.

Honnan ez a dinamizmus, hiszen etnikai alapon nem egy párt szerveződött már Izraelben? Erős szefárd tartalma van például a David Levi, jelenlegi külügyminiszter által vezetett Geser pártnak is, amely jelenleg a Likuddal együtt kormányoz.
- A Sasz erősen sérelmi jellegű etnikai politizálást folytat, amely alkalmas arra, hogy sokféle frusztrációt kanalizáljon.
- A párt fellendülésének kedvezett a posztcionizmus légköre is. Izrael már nem az ellenséges tengerben túlélésért küzdő, csöppnyi sziget, amelyben a halálos veszély egységbe kovácsolja a társadalmat. A nyitottabb légkörben jelent meg a poszt-cionista gondolat, mely több-kevesebb radikalizmussal megkérdőjelezi az államalapító cionista ideológia toposzait, kedvező légkört teremtve ahhoz, hogy a zsidó testvériség mítoszát is megtépázzák kissé és rámutassanak: miféle (vélt vagy valós) diszkriminációkban volt és van része a szefárd zsidóságnak.
- A korunkban amúgy is népszerű etnikai politizáláson túl a Sasz meglovagolja a másik nagy korhullámot, a vallást is. A cionista eszme meggyengülésével támasz nélkül maradó, a modern világ Bábelében bolyongó fiataloknak egyértelmű világképet, szellemi otthont kínál az Izraelben fellendülő ortodoxia. A Sasz szellemi vezére, Ovadja Joszéf, nyugalmazott szefárd főrabbi kérlelhetetlen szigorral képviseli az ultra-ortodox vallási szemléletet, egyebek közt éppen a reformzsidókat súlyosan sértő kijelentéseiről híresült el.

Ilyen politikai fegyvereket forgatva a párt valóban úgy nyomul előre a szefárd zsidóság köreiben, mint kés a vajban. A Sasz mozgalom is, mely óvodákat, iskolákat, szociális intézményeket tart fenn és fáradhatatlanul térít az elvallástalanodott, tengő-lengő fiatalok körében. A vallásos térítésnek etnikai-politikai eleme is van: a szefárd zsidóság szülőföldjén, az iszlám országaiban mélyen vallásos volt, csupán csak az askenáziak által létrehozott vallástalan Izraelben kezdte utánozni az európai zsidókat és veszítette el a hitét és ezzel együtt önmagát - szól az üzenet.

Az etnikai alapon történő politizálás kétségtelenül nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a szefárdok sérelmei eljussanak az izraeli társadalom tudatába. A parlamenti demokrácia játékszabályai szerint a politikusok most egymással versengve tűzik zászlajukra a keleti zsidók ügyét, ami e népcsoport hasznára lehet. Mások viszont rámutatnak az etnikai-sérelmi politika veszélyeire. A vallás politikai felhasználása sokaknak visszatetsző. Ennek példájaként idézik az agg kabbalista Kedourie rabbit, aki "szent" amuletteket osztogatott azoknak, akik megígérték, hogy a Sasz pártra adják voksukat. A sérelmi politika tisztességtelen alkalmazása az, ha a párt dinamikus ifjú vezére, Arje Deri, az ellene évek óta folyó korrupciós vizsgálatot úgy állítja be, mint a szefárdok üldöztetésének újabb példáját. Mások a párt demokratikus belső rendjének hiányát teszik szóvá: a mozgalmat két karizmatikus vezér, Ovadja Joszéf és Arje Deri uralja, nincsenek meg a tisztújítás belső, demokratikus feltételei. Sokan bírálják a Sasz sebtében létrehozott oktatási rendszerét, mert az az egyenlőtlenségeket konzerválhatja majd, hiszen jóval nagyobb súlyt helyez a vallási tárgyakra, mint a társadalmi előmenetelhez szükséges világi stúdiumokra.

A párt támogatóit ilyen aggályok nem bántják. Arje Deri sokuk szemében hős - és lehet, hogy az ellene folyó vizsgálatból politikailag megerősödve kerül ki.