020906.htm 13

Szempont

Szefárd

(Olvasónapló)

Ezzel az ótestamentumi héber szóval — és majdhogynem édenkert jelentéssel — nevezték meg az Izraelbôl kétezer éve elûzött zsidók azt a mór birodalmat, amely végre biztos otthont nyújtott nekik. Hispániát és Észak-Afrikát, ahol világhírû tudósaik nyugodtan élhettek a tudománynak, költôik nyugodtan írhatták világszép verseiket héber, arab és spanyol nyelven. Egészen a baljós kolumbuszi évig, amikor is az Ibériai-félszigetet visszafoglaló gôgös és bigott katolikus királyok elûzték Spanyolföldrôl az istenteleneket: mórokat, zsidókat és más eretnekeket; az áttért ottmaradottakra pedig rászabadították a Szent Inkvizíciót.

A szefárd — spanyol — zsidók százezrei nekiindultak Európának keleti irányba, és megint csak a mohamedánoknál — a török birodalomban — találtak ideiglenes nyugalmat. Virágzó szefárd közösségek alakultak ki Boszniában, Bulgáriában, Görögországban, (Ó-)Romániában és persze, Palesztinában. Az askenázi (német-jiddis) zsidók által lakott területekre is eljutottak, de ott mindig kisebbségben maradtak. A legújabbkori pusztítások aztán szinte nyomtalanul eltörölték ezeket a zsidó közösségeket: elôbb a második nagy világégés holokausztja, majd az egyre fundamentalistább iszlám államok türelmetlensége, legutoljára pedig a boszniai szerbek és horvátok kegyetlensége.

A szefárd eltûnését járja körbe elbeszélésfüzérében Antonio Munoz Molina spanyol író, akinek Sefard címû könyve tavaly — a megjelenés évében — igazi szenzáció volt. Spanyolországban fennmaradt a kissé bûntudatos érdeklôdés 1492 zsidó vonatkozásai iránt. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy a negyvenes években a francoista (nálunk ismert leánykori nevén: fasiszta) spanyol állam már útlevelet adott az Európa-szerte üldözött szefárd zsidóknak, megmentve ezzel sok ezer ember életét. A spanyol „fasiszták" akkor ismerték el állampolgáraiknak a zsidókat, amikor a német, magyar, román, szlovák és más fasiszták kirekesztették ôket.

A könyvben szó esik egy Emile Roman néven franciául író, romániai származású párizsi szefárd emberrôl. A Bukarestben 1944-ben kapott spanyol útlevél valószínûleg neki is életmentô volt — késôbb biztosan, amikor azzal lépett le az egyre elviselhetetlenebb kommunista diktatúrából. Elmeséli, hogy egészen addig jól érezte magát abban az országban, amelyben született, amíg nem kellett felvarrni a sárga csillagot. Attól a pillanattól kezdve, egészen emigrálásáig, soha többet nem érezte magát otthon. A román-szefard anyanyelvû, de franciául és olaszul is ezen a szinten beszélô világpolgár kitörülte fiatalkori emlékeit, soha nem tért vissza Romániába, a Kondukátor halála után sem. Írói álnevében ôrzi ugyan románságát (Bukarestben a hangzatos Samuel Bejar y Mayor nevet kapta), de a kávét már nem törökösen, hanem olaszosan issza.

A szerzônek a Rejtô Jenô-i hangulatú marokkói—spanyol kikötôben, Tangerben a budapesti születésû szefárd zsidó, Isaac Salama nagyjából ugyanezt mondja el. A késôn jött spanyol útlevél (menlevél) az ô életét ugyan megmentette, de családtagjait a nyilasok elhurcolták, valamelyik német haláltáborban pusztultak el. Salama úr sem kívánkozik vissza gyermekkora színhelyére, de üzletén a kiírás: Galerias Duna — nem Danubio, ahogyan spanyolul mondják a nagy folyamot. A magyar (anya?)nyelv már csak nyomelemekben van meg, a gyermekkorból csak a primitív antiszemita csúfolódások meg a nyilas ôrület képei maradtak meg. Érdekességképpen Salama úr elmeséli, hogy a kevés számú budapesti szefárd nagyon rátarti volt: a sokkal népesebb, de mûveletlenebbnek és szegényebbnek tartott askenázi (galíciai) zsidókkal nemcsak egy zsinagógába nem jártak, párt sem igen választottak maguknak közülük.

Ezt megerôsíti a könyvön túl az én emlékezetem is. Egy Magyarországról 1956-ban az USA-ba szakadt — eredetileg azonban (nem észak-) erdélyi gyökerû — magyar szefárd is elmesélte nekem Budapesten vagy Bukarestben, hogy a galíciaiakat csak a küszöbig engedték, akármennyire is egyek voltak a Mózes-hitben. Nem vág éppen a témába, de elmondom: ez a magyar történész, aki a forradalmi ifjúsággal harcolt egy jobb Magyarországért, az USA-ban elismert Iorga-kutató lett. Ilyen minôségében találtak rá az „illetékesek" a Kárpátok Géniuszának országlása idején. Eredeti — kissé egyoldalúan összeválogatott — dokumentumok másolatait vitték neki a horthysta magyar hatóságok észak-erdélyi gaztetteirôl. Úgy történt, ahogy kiszámították: a szefárd magyar történész angolszász alapossággal feldolgozta a dokumentumokat (csak az igazat és semmi mást, mint az igazat), az „illetékesek" meg gondoskodtak a kiadásról, fordításokról, terjesztésrôl.

Ez a tanulmány magyarul mindmáig nem jelent meg. Mint ahogy Munoz Molina könyvének magyarra (meg románra) fordításával sem fognak sietni. Pedig a magyar szefárd könyvbe örökítése — mielôtt még az utolsó tanúk is kihalnak, az utolsó nyomok is eltûnnek — legalább olyan fontos lenne, mint mondjuk a zsidozó magyar szombatosok emlékének megôrzése.

SIKLÓSI NÁNDOR

Copyright © RMSz - 2002