PELLE JÁNOS A katolikus egyház és a zsidótörvények

Vigilia 66. évfolyam 2001. január

1938-tól a német megszállásig

A Horthy-rendszer konzervativizmusát elõször a külpolitikai fejlemények következtében aktivizálódott, revansra vágyó katonatiszti csoportok törték meg. Darányi Kálmán miniszterelnök 1938. március 5-én elmondott gyõri beszédében egyszerre hirdette meg a nagyszabású, Magyarország területi követeléseit katonailag megalapozó fegyverkezési programot és a "zsidókérdés" rendezését. Azzal, hogy a kormány elismerte, hogy szükség van "a társadalmi és a gazdasági élet egyensúlyának hatásosabb biztosítására" - ez volt az 1938. évi XV. törvénycikk hivatalos indoklása -, két ponton is szakított az addigi, konzervatív hagyománnyal. Egyrészt a szélsõjobboldal követelésének engedve, tizennyolc év után újra "megoldatlannak" nyilvánította a zsidókérdést. Ezzel elismerte, hogy az 1920. évi XXV. tc., a numerus clausus törvény nem érte el kitûzött célját, s a "zsidótlanítás" folyamatát egy újabb, meghatározatlan cél eléréséig folytatni kell, ami teret nyitott újabb és újabb követeléseknek. Elvi jellegû engedmény volt továbbá, hogy a törvényhozás az elkerülhetetlennek változásokat immár a gazdaságon belül hajtotta végre, vagyis olyan területen hozott korlátozó rendszabályokat, melynek autonómiáját az állam addig tiszteletben tartotta.

Az elsõ zsidótövény

A második zsidótörvény

A református egyház felfogása sem tért el a katolikusokétól, ahogy ez a Soli Deo Gloria egyesülethez közel álló Magyar Út címû hetilapból is kitûnt. Az 1939. január 7-i Faji elv vagy kereszténység? címû cikkében Pap Béla idézi Ravasz László püspök újévi prédikációját, melyben a zsidósággal kapcsolatban hangsúlyozta: éppen az igazságtalan szenvedés fogja megmutatni, hogy igazi volt-e a magyar szellemi és lelki közösségbe való belegyökerezés, vagy nem. Ahol igazi volt, megacélozódik, ahol nem, ott nem baj, hogy elszakad.

A törvény fogadtatása

ÀkiválóságaÖ juthatott fel a legmagasabb polcokra, s nyerhetett hírt és dicsõséget fajának, csak annál rútabbnak látszik az a hálátlanság, amellyel a nemzetbomlasztó zsidók viselkedtek a vendéglátó magyarsággal szemben. Ítéljetek! - mondja a füzet címe. Oh, nem kell erre felhívás a meggyötört és összevesztett nemzetnek. A nemzet már régen ítélt, és ítéletének legkiáltóbb dokumentuma a Ház asztalán fekvõ és tárgyalás alatt álló zsidójavaslat."

A parlamenti vita

Nem használtak a német nemzetiségû Gratz Gusztáv figyelmeztetõ szavai, és a szintén ellenzéki Payr Hugóé sem. Pedig õ március 13-án az "újfajta bolsevizmus" veszélyére figyelmeztetett, s a törvényjavaslat kapcsán felhívta felhívta a figyelmet a gazdasági rend alapelvei elleni támadásra: "Ne méltóztassanak azonban csodálkozni: ha az egyszerû emberek azt látják, hogy a nagyurak, a miniszterek és törvényhozók áttörik a magántulajdon elvét, és a törvények segélyével akarják elvenni egy népcsoport állását, vagyonát, munkája gyümölcsét, megélhetési lehetõségét, akkor természetes, hogy a nép egyszerûbb eszközökkel akarja majd megcsinálni ugyanezt."

Ha egyáltalán mérlegre lehet tenni az alsóházban felhozott érveket a zsidóság védelmében, talán a konzervatív keresztény nagyiparos Payr Hugó szavainak lehetett a legnagyobb hatása. A nagybirtokosokhoz és az arisztokráciához közel álló, gróf Bethlen István körül csoportosuló konzervatív körök, akik Imrédy Béla bukását okozták, még évekig szívós utóvédharcot folytattak. Igyekeztek tompítani a zsidótörvények hatását, s bár az antiszemitizmus kollektív pszichózisát nem tudták megtörni, egészen a német megszállásig megakadályozták a tömeges deportálást.

Az 1939. májusi választás

Az 1939 nyarától fokozatosan erõsödõ, szélsõséges antiszemiták elõl nemcsak a zsidók, de a "racionális", mérsékelt antiszemitizmust elfogadó, de a "túlzásokkal" szembehelyezkedõ erõk is állandóan visszavonultak, képtelenek voltak egységes, elvi álláspont kialakítására. A második zsidótörvényt bizonyos fenntartásokkal elfogadó egyházak felfogása "keresztényi szellemben megoldandó társadalmi kérdésként" kezelte a problémát, s elutasított minden direkt állásfoglalást.

A Horthy-rendszerbe integrálódott zsidó, illetve zsidó származású bankárok, nagyiparosok természetesen a katolikus egyház legfelsõ köreiben is igyekeztek "lobbizni" a már "faji" alapra helyezkedõ második zsidótörvény enyhítéséért. A törvényszöveg belsõ ellentmondásait kiemelve igyekeztek fellépésre bírni a katolikus püspöki kart, hogy a felsõházban emeljék fel a szavukat, a törvény enyhítése, mindenekelõtt az áttértek és a vegyes házasságok zsidó származású tagjai érdekében.

"A bíboros hercegprímás ismerteti Kornfeld Móric báró beadványát, amelyben a püspöki kar figyelmét felhívja a katolikus hitre tért zsidókra, kik a zsidótörvény következtében a zsidóknál is rosszabb helyzetbe kerültek. Róluk senki sem gondoskodik, míg a zsidó hiten maradottakat a világ zsidói hathatós akcióval támogatják. Szükségesnek látja egy egyházi és világi férfiakból[ ]álló bizottság megalakítását, amely a zsidótörvény által érintett katolikusokat elsõsorban erkölcsi védelemben részesítené. E bizottság tekintélyét és mûködésének hathatósságát kétségtelenül biztosítaná, ha a nm. püspöki kar egyik tagja volna kegyes megalakítását és vezetését elvállalni. E bizottság intézkedéseinek végrehajtására és az adminisztratív munkák vezetésére talán a Szt. Kereszt Egyesület kínálkozik, amelynek tagjai önként jelentkezett konvertiták, és elnöke a hercegprímás megbízásából dr. Almássy József közp. szem. vicerektor. A püspöki kar felkérésére a kalocsai érsek szívesen vállalja a bizottság megalakítását és vezetését." - olvasható az 1939. október harmadikán a hercegprímási palotában megtartott püspökkari értekezlet jegyzõkönyvében.[2]

A Szent Kereszt Egyesület

A keresztény egyházak szociális tevékenysége az 1939 és 1941 közötti idõszakban, s még késõbb is, elsõsorban arra irányult, hogy elõsegítsék a "társadalmi õrségváltást", vagyis hogy a gazdaságnak azokba a pozícióiba, melyek a zsidótörvény következtében "megürülnek", ne "értéktelen, nagyszájú elemek", hanem a népbõl felemelkedõ, tehetséges fiatalok kerüljenek. Az "új emancipációban" játszott vezetõ szerep egyaránt vonzó volt mind a katolikus, mint a református társadalmi szervezetek számára. Vezetõiknek évekig eszükbe sem jutott, hogy a társadalmi felemelkedés lehetõsége olyan erkölcsi veszteséget okoz, mely magát a civil társadalmat, a vallásos hitet teszi tönkre. A keresztény szellemû nevelés mellett nem kis mértékben a zsidók által elhagyott állások betöltését szolgálták a jezsuita rend által létrehozott KALOT, a Katolikus Legényegyletek Országos Tanácsa népfõiskolái, ahol kulturális, hivatásrendi vezetõképzõ és bizományos-ügynökképzõ tanfolyamokat tartottak. Hasonló feladatot vállalt a protestáns népfõiskolákat szervezõ KIE (Keresztény Ifjúsági Egyesületek Nemzeti Szövetsége) és az ahhoz kapcsolódó Soli Deo Gloria mozgalom is.

Az antiszemita politika tragikus következményei nem kerülték el a püspökkari konferencia figyelmét. A Budapesten, 1940. október 16-án tartott püspökkari értekezleten három fõpap is kifejtette a véleményét a zsidókérdésrõl.

Püspökök fellépése

Õeminenciájához panaszok érkeztek, hogy a zsidó munkatáborokban vasárnap is dolgoztatják a megkeresztelteket, és misére se engedik õket."

Zichy Gyula érsek a következõ indítványt terjesztette a püspöki konferencia elé: "Minthogy a miniszterelnök már bejelentette, hogy a törvényhozás elõhozza a harmadik zsidótörvényt, a püspöki kar felkéri Õeminenciáját, tájékozódjék a miniszterelnöknél, vajon a tervezett törvényjavaslat nem tartalmaz-e újabb olyan intézkedéseket, amelyek a természetjog alapvetõ tételeibe és az egyház tanításaiba ütköznekÖ

Glattfelder Gyula püspök örül, hogy a kalocsai érsek ez ügyben a kormányzónál is eljárt, mert nem helyes, hogy megoldhatatlan helyzet felé engedjük sodortatni magunkat. Tessék-lássék állásfoglalás sajnálatos volna. A körlevélben történõ kiállást nem tartja ésszerûnek, de éreztetni kell, hogy a püspöki karnak az ügyben megvan a maga egyöntetû véleménye. A kormányelnök figyelmét fel kell hívni, hogy újabb jogfosztás bántja keresztény érzületünket. Ha nem is honorálják lépésünket, a püspöki kar legalább megtett minden tõle telhetõt.

Õeminenciája is szükségesnek tartja, hogy a katolikusok további jogfosztást ne szenvedjenek. Igen fontos az egyöntetû álláspont, mert nagy baj, ha a kormány vagy más valaki azt hiheti, hogy a püspöki kar nem egységes. Mi nem a zsidókat védjük, hanem katolikus híveinket."[4]

Fenntartások az antiszemitizmussal szemben

A harmadik zsidótörvény

A Szovjetunió elleni háború után megindulása után valóságos gyûlölethullám öntötte el a magyar sajtót, mely az addig kialakult zsidóellenes sztereotípiákat minõségileg új szinte emelte. A nyilas, de a kormánypárti sajtó is abból a minden racionális alapot nélkülözõ hipotézisbõl indult ki, hogy a szovjettel vívott élet-halálharcban a zsidóság az ellenség szövetségese, potenciális áruló és titkos kártevõ.

Az, hogy a zsidóságot hirtelen, teljes hangerõvel árulással, az ellenséggel való együttmûködéssel kezdték vádolni, megteremtette annak a lehetõségét is, hogy a hadsereg és a Külföldieket Ellenõrzõ Országos Hivatal, a KEOKH radikális antiszemita vezetõi megkezdjék a Magyarországra menekült külföldi, illetve a "kétes állampolgárságú" zsidók fizikai megsemmisítését is. Ez az akció volt a "körösmezei deportálás", amikor a Kárpátok hágóján át több mint tizennégyezer embert, férfiakat, nõket, gyerekeket szolgáltattak ki a németeknek, akiknek többségét az SS Sonderkommandója 1941 augusztusában Kamenyec Podolszk térségében agyonlõtte. A szörnyû eseményekrõl Slachta Margit, a Szociális Nõvérek szerzetesrend fõnöknõje tájékoztatta Horthy Miklósnét, majd a helyszínre utazott, s jórészt fellépésének köszönhetõ, hogy az akciót leállították.[6]

Az antiszemita gyûlölethullám hatása alól a keresztény egyházak sem vonhatták ki magukat. "A keresztény embernek tudnia kell, hogy a választott nép attól az idõtõl kezdve, hogy magára és fiaira vette Krisztus Urunk ártatlan vérét, és szívta a Talmud krisztusgyûlölõ szellemét, szétszóródva a keresztény nemzetek között, mihelyt az aposztáziák felhasogatták a kereszténység egységét, a zsidóság ott termett, és a minden rostjában (még messiásvárásában is) materiális szellemét, mint ragályt egy-kettõre beszivárogtatta a keresztény nemzetek lelkébe. Ez a történelem véres-tragikus eseményekkel igazolt ítélete, mely elõl a zsidóság nem térhet ki", írta a például a Magyar Sion 1941. szeptember hetediki száma. A cikk címe: Sem antiszemita, sem filoszemita. Végsõ következtetése: "Így hát sem gyûlölködõ antiszemiták, sem alakoskodó filoszemiták nem vagyunk a nagy elhatározások idején, hanem becsületes keresztény - aszemiták."

Szélsõséges megnyilvánulások

A magyar katolikus püspöki kar jegyzõkönyveibõl kitûnik, a hierarchiát mennyire foglalkoztatta a tollforgató plébános ügye. "Bálint György mendei plébános a püspöki kar megnyilatkozását kéri a nyilas mozgalommal, illetve a nemzeti szocializmussal szemben. Ha eretnekség, ne legyen katolikus tagja, ha közömbös, maradjanak a hívek a pártban, és érvényesítsék ott a katolikus elveket. Esetleg az A. C. keretében lehetne az eszmék kicserélésével tisztázni a helyzetet. Nagy baj ütõképes katolikus politikai párt hiánya. Az állásfoglalás Õeminenciája véleménye szerint az Apostoli Szentszékhez tartozik, mely már behatóan foglalkozott a kérdéssel, de a fenti mozgalmakkal szemben cenzúrát nem alkalmazott. Ez sokszor jóhiszemû párthívekkel szemben annál kevésbé volna alkalmazható a püspöki kar részérõl," olvasható az 1942. március 11-én tartott püspökkari értekezlet jegyzõkönyvében.[7]

Bár ekkor a magyar püspöki kar még nem nyilatkozott arról, hogy összeegyeztethetõ-e a katolicizmus és a nemzeti szocializmus, feltételezhetõ, hogy Bálint Györgynek a felettesei késõbb, legalábbis 1943. júliusától megtiltották a nyilvános szereplést s a zsidóság elleni gyûlölet hirdetését.

Serédi Jusztinián álláspontja

,,templom, melybe a megtért jár, nem az övé''. És nem ,,a szentek egyességének sárga karszalagos tagjai'' a zsidóságból megtértek, hanem a magyar államéi.

Nagyon örülnék, ha soraim hozzájárulnának ahhoz, hogy a püspöki kar ismételt állásfoglalásának méltánylása mellett a fent is érintett fogalom elhomályosodása megszûnnék."[8]

1942 õszén érezhetõen megváltozott a Kállay-kormány magatartása a zsidókérdésben. Martin Luther, a külügyi hivatal német osztályának fõnöke, aki a külügyminisztériumot képviselte az európai zsidóság kiirtását megtervezõ, 1942 januárjában tartott "Wannsee-konferencián", a fõnöke, Ribbentrop utasítására erõteljesen szorgalmazni kezdte a magyar zsidók "kitelepítését". Kállay és a mögötte állók 1942 õszén ellenálltak a nyomásnak. Titokban tartott, nagy jelentõségû döntésük fényében érdemes közelebbrõl szemügyre venni a katolikus egyház két kiemelkedõ alakjának, Apor Vilmosnak és Slachta Margitnak határozott erkölcsi kiállását, s a szélsõjobboldal reagálását.

Apor Vilmos találkozása

Szent Karácsony ünnepe mindnyájunkat fokozott szeretetre és jótékonyságra int. Tegyünk jót hitfeleinkkel, kik ma különösen rászorulnak a segítségünkre."[9]

Slachta Margit kiállása

Slachta erkölcsi nagyságát bizonyítja, hogy 1942 december végén már azonos, emberséges elbánást követeltelt a kitért és a hitükben megmaradó zsidóknak.

Endre László, a holocaust fõ szervezõje, az "apokalipszis lovasa" megérezte, hogy a nagyszerû asszony fellépése meghiúsíthatja a már elõkészített népirtást. Január 16-i alispáni jelentésében "bélyegezte meg" Slachta Margitot.

"Amikor a vármegye közönsége osztatlan lelkesedéssel fogadja és minden erejével igyekszik elõmozdítani a Kormányzóné Õ Fõméltóságának a honvédcsaládok érdekében indított országos mozgalmát, ugyanakkor a legmélyebb megdöbbenéssel szerzett tudomást az azzal ellentétben álló és azt károsan befolyásoló másik megmozdulásáról, amelyet Slachta Margit, a Szociális Testvérek Társaságának fõnökasszonya indított azzal a jelszóval, hogy ,,merd a szívedbe fogadni a zsidó munkatáborost''.

Akkor, amikor a vármegye közönsége tudatában van annak, hogy a zsidók az ellenünk indított háború legfõbb uszítói, akik a békés nemzeteket egymás ellen tüzelik, akik a plutokrata országokban a fegyvergyárakat pénzelik, akiknek az érdeke, hogy minél több vér és könny folyjon, akiknek kártételei ellen a magyar törvényhozás tételes törvényekkel igyekszik megvédeni nemzetünk testét és lelkét - azoknak a támogatása, vagy akárcsak érzelmi elõtérbe állítása, szemben vérüket ontó magyar bajtársainkkal, a nemzet legegyetemesebb érdekeivel a legmerevebb ellentétben áll.

A vármegye közönsége, amilyen mértékben zárt egységben sorakozik fel a Kormányzóné Õ Fõméltósága mozgalma mögött, éppen olyan súlyosan megbélyegzi és elítéli ez utóbbi nem honleányi és a Zrínyi Ilonákhoz, Lórántffy Zsuzsannákhoz nem méltó kezdeményezést."[10]

Az alispán intésére Slachta Margitra rontott a nyilas sajtó. A Magyarság 1943. január 13-i számában éles támadás jelent meg, mely a következõképpen végzõdött: "Arról most nem beszélünk, hogy Slachta Margit miért nem arra szólítja fel az õ kedves nõvéreit, hogy egy honvédet fogadjanak a szívükbe, ellenben jellemzõ Slachta Margit politikai tájékozatlanságára, hogy újévi levelét melyik lap hozza le? Na melyik? A Magyar Zsidók Lapja." A legfantasztikusabb azonban a levél befejezõ mondata, amely így hangzik szóról szóra: ,,És merj tenni, merj kérni, kívánni, sürgetni olyan hozzátartozóidtól, aki munkatábor parancsnok, hogy olyan fölöttese legyen a szolgálatosnak, amilyen fölöttest az õ fiának kíván a fronton vagy az ellenség fogságában."

A szintén nyilas Pesti Újság január 11-i száma sem adta alább: "Régen tudjuk, hogy Slachta Margit legelszántabb ellenfele az új korszellemnek, tudjuk azt is, hogy idõnként éles kirohanásokat intéz a "modern barbárság" ellen, de mégis túlzásnak tartjuk, hogy az ébredõ idõk volt képviselõnõje, egy keresztény nõi társulat vezetõnõje ma a zsidó munkatáborosok sorsát elõbbre valónak találja a magyar fájdalmak enyhítésénél." Még a Drótkefe címû antiszemita élclap január 22-i számának cikke is Slachtát gúnyolta.

A nagyszerû asszony ezekre a Nemzeti Újság 1943. február 16-i számában válaszolt. A Pest vármegye törvényhatósági bizottsági tagjaihoz írt nyílt levélben leszögezte: "A keresztény erkölcstan nem ismer kollektív megtorlást. Ez kizárólag a fölséges Isten joga, akinek módjában van a tömegben sújtott ártatlanoknak isteni módon igazságot szolgáltatni, amire ember nem képes. Ember csak egyéni bûnöket büntethet, és csak bírói úton hozhat ítéletet. Az Igazság mérlegén faji elõjogok nem esnek latba, csak erkölcsi minõség számít. Mindezeket vonatkoztatom a nemzeti munkaszolgálatba behívottakra is." Cikke befejezése határozott szembeszállás az antiszemitizmussal: "A gyûlölet vallásának minden híve pedig ellensége önmagának, a társadalomnak és a hazának."

A német megszállás és következményei

1944. március 19-én, Horthy távollétében, aki a klessheimi kastélyban egyszerre volt Hitler tárgyalópartnere és foglya, bekövetkezett a német megszállás. A kormányzó hazaérkezve, a nácik követelésére kinevezte Sztójay Döme kormányát. Az új miniszterelnök a minisztertanács ülésén március 29-én bejelentette, hogy szabad kezet kapott a zsidóságra vonatkozó rendeletek meghozatalában, s ezzel Jaross Andor belügyminiszter, Baky Endre és Endre László államtitkárok szervezésében, Adolf Eichmann eszmei irányításával és az általa vezetett mintegy kétszáz fõs kommandó logisztikai közremûködésével megkezdõdött a magyarországi zsidóság gettósítása, majd deportálása. Abban, hogy a Soa utolsó felvonásaként, a második világháború végén, Budapest kivételével, sor kerülhetett a magyar zsidóság tömeges deportálására, kül- és belpolitikai okok egyaránt közrejátszottak.

A katonai megszállástól sokkolt, dermedt és apatikus magyar közvélemény viszonylag gyorsan reagált a gettók és a deportálások szeme elõtt zajló borzalmaira. Ez nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy Horthy Miklós, akit közben az amerikai elnök, a svéd király és XII. Piusz pápa is figyelmeztetett, leállíttatta a budapesti zsidóság deportálását. A németellenes politikusok letartóztatása, az ellenzéki lapok betiltása ellenére, vagy éppen ennek következtében bekövetkezõ erjedésben szerepet játszott külsõ tényezõ is, a szövetségesek normandiai partraszállása. A Bethlen István volt miniszterelnök körül csoportosult "liberálkonzervatív" politikai kör ezután már képes volt hatni a kormányzóra, kimozdította passzivitásából. 1944. június második felére a keresztény egyházak is rádöbbentek arra, hogy nem maradhatnak tétlenek: aktivizálódott a katolikusok Szent Kereszt Egyesülete, és a protestáns lelkipásztor, Berecky Albert által 1942 októberében alapított Jó Pásztor Bizottság. 1944 végére sem a jezsuiták, sem a pannonhalmi bencések, sem Apor Vilmos nem korlátozta a mentési akciókat kizárólag a megkeresztelkedett zsidókra.

Jegyzetek